2. Fejezet – My life as a Cullen

Sziasztok!
És helló kövi rész. A történet másik főszereplőjének életét ismerhetitek meg, ami szintén nem mindig fenékig tejfel, mert hát kinek az élete az?
Zenehallgató sorstársaimnak ajánlom hozzá Rihanna-tól a Cry-t.
Puszi:
LilyV

"Nem változik semmi,
ha körbe nézek, tényleg,
itt minden megszokott,
és nem látszik a lényeg.

Nem változnak a nappalok,
se jobb, se rosszabb nem vagyok,
nem változnak az emberek,
ne izgulj, itt nem változik semmi."
/Kosztolányi Dezső: Esti Kornél/

(Edward szemszöge)

Az öröklét vagy csodaként vagy csalódásként szakad az emberek fejére. Nos én csalódtam. Mikor Carlisle átváltoztatott nem volt senkim, senki, akiért érdemes lett volna harcolni. Én voltam az első, akit ő változtatott át és védett meg a haláltól. Mindig mellettem állt, még akkor is támogatott, mikor 4 hónapig embervéren éltem. Elfogadott úgy is, ő nem csalódott bennem, de én csalódtam magamban. Aztán segített kiépítenem az önuralmam és visszatérni az állatvérre. 15 évig éltünk ketten, mielőtt megtalálta Esmet. Majd Jött Rose. Azt remélte jó pár lesz nekem … nos, megpróbáltuk nem jött össze. Aztán jött Emmett, akinél végül Rose lehorgonyzott. Örültem nekik. Majd csatlakozott Alice és Jasper. Később még több vega vámpír kért bebocsátást a területünkre, amit mi a Volturitól kaptunk. Csodás lankás, esős vidék Észak-Amerika és Dél Kanada területein. Aro ragaszkodott hozzá, hogy építsünk ki egy központot és ha Carlisle is úgy akarja, akkor fogadjunk be hozzánk hasonló vámpírokat, vagy olyanokat, akik ilyenné akarnak válni. Eleinte nem igazán szívleltem Arot, de segített nekünk, mindig mellettünk állt, és azt is elfogadta, hogyha mi nem kívántunk részt venni a harcokban, amik Volturi ellen zajlottak. Mindezekből kiderült számomra, hogy a hideg álca mögött, valahol elrejtve Aronak is van szíve, vannak érzései. Bár felém sose mutatott semmit, csak az érdeklődést a képességem iránt, de Carlisle-t szerette, de főleg becsülte. 107 éve vált teljessé a családunk, akkor jött létre a királyságunk, amit mi 7-en vezettünk, de leginkább Carlisle és én. Egy ideig rendben voltam egyedül, pár nélkül, de 149 év rettenetesen hosszú idő, főleg ha a közvetlen közelemben, vagyis a családomban mindenkinek van társa. Aztán egy idő után elkezdtem keresgélni, kapcsolatok teremteni, nem mind volt éppen hosszú távú, de attól még elütöttük az időt együtt. Mindig csak hozzám hasonló vega vámpírokkal voltam. Meg se fordult a fejemben, hogy esetleg másvalakinek sikerül felhívnia a figyelmemet magára. Éppen az Egyiptomi Királyságban jártam, Benjaminnál, az egyik hercegnél. Az ő kastélyuk Gízában van elrejtve. Kicsit más, mint a többi, hiszen a sivatagban nem egyszerű eltüntetni egy kastélyt, ezért a piramisokba rejtették őket. Vagyis a piramisok maguk a kastélyok. Persze a föld alatt összeköttetésben állnak egymással. Akkor, amikor a legkevésbé sem számítottam rá, akkor pillantottam meg őt. Kairóban találkoztunk. A hazafelé tartó gépre igyekeztem, mikor megláttam őt, a hotel báltermében. Valamilyen ünnepség lehetett. Ott volt ő, csodálatos vérvörös ruhában, egyedül. Olyan hirtelen döntöttem el, hogy maradok, hogy észre sem vettem, mikor indultam vissza a szobámba. Visszavittem a cuccaimat és felvettem egy egyszerű fekete öltönyt. Ahogy leértem a bálterembe hamar megtaláltam. A bár pultnál ült, valamilyen színes és alkoholos koktélt kortyolgatva, még mindig egyedül. Odaültem mellé és rendeltem egy pohár vörösbort a látszat kedvéért. Ahogy közel értem hozzá és megéreztem vérének mámorító illatát, amely szinte dalolt nekem, már nem tudtam, hogy megmerjek-e szólalni, vagy sem. Egy kedves mosolyt villantott rám, amitől majd lehidaltam. Ő nem olyan volt, mint a többi ember, nem mutatta, hogy félne tőlem, egyszerűen kedves volt és közvetlen. Ő kezdeményezte a beszélgetést. Nem kérdezte, hogy miért vagyok ilyen sápadt, nem tette szóvá, hogy az egész beszélgetésünk alatt nem ittam a borból. Sajnos nem tudtam meg róla sok mindent, mégis órákig beszélgettünk. De a legkellemesebb a csend volna. Na nem a bálteremé, ott szörnyű hangzavar volt, hanem a gondolataié. Olyan megnyugtató volt, csak az ő gondolataira kellett gondolnom és máris megszabadultam a fejemben dübörgő gondolatoktól. Sajnos másnap már nem találtam, és harmadnap sem. Végül hazajöttem, de azóta is őt keresem, akármerre megyek. Minden fehér bőrben, minden vörösesbarna hajkoronában, minden csokoládészínű szemben, és minden kedves mosolyban. Mindenkiben, aki ugyanazt a parfümöt viseli, mint ő, akkor. Azóta 3 év telt el. 3 év emberi mércével rengeteg. Ennyi idő alatt a haja színe is árnyalatokat változhatott. Talán már a szeme sem csillog úgy. Azóta már párja lehet, családja. Gyerekei. Beszéltem róla a családomnak is természetesen. Ők biztattak, hogy keressem meg, talán ő az igazi. Talán ő is volt az és én elszalasztottam … Még ennyi idő után is felrémlik előttem az arca, csak úgy a semmiből. Komolyan ennyire szenilis lettem? Alice kopogása zavarta meg a gondolataimat. Meg se várta, hogy válaszoljak, már be is libbent.
- Kész vagy Edward? - kérdezte mosolyogva a kis energiabomba.
- Naná. Nekem nincs szükségem annyi fölösleges cuccra, mint nektek. - forgattam a szemeimet és felkaptam a táskám és már mentünk is a hangár felé. A repülőről már csak Rosalie és Emmett hiányoztak. Mind sejtettük, hogy merre járnak.
- Remélem ideérnek idejében, nem akarom lekésni a tárgyalást. Így is alig pár órával érünk csak oda hamarabb. - szólalt meg Carlisle. A gondolatai izgatottak voltak.
- Hiányzott, már Volterra, meg Aro? - kérdeztem mosolyogva.
- Egy kicsit igen. - viszonozta vidáman a mosolyomat.
- 5 perc és itt vannak. - mondta elhomályosult szemmel a kis jövőbelátó. Pár percig csend volt, végül Esme szólalt meg.
- Szerintetek Aro bemutatja végre a lányát?
- Érdekes, ezt a kérdést minden utunk előtt felteszi valaki. - nevettem fel.
- Miért, téged egyáltalán nem érdekel? - kérdezte Esme.
- Nem igazán. - vontam vállat. - Egyébként is, ha az elmúlt 37 évben nem mutatta be, nem tudom, most miért tenné.
- Mert megunták, hogy hét lakat alatt őrzik a kis csajt. - szólalt meg Emmett.
- Aroból kiindulva szerintem a lánya hamarabb unja meg a védelmet. - szólt közbe Carlisle.
- Nem tudom, de szerintem valami meg fog változni. - szólalt meg Alice.
- Ezt, hogy érted? - kérdezte párja. - Mit láttál?
- Semmi furcsát. Csak egy megérzés. - válaszolt elgondolkodva.
- Akkor indulhatunk? - kérdezte Carlisle, majd bement a pilóta fülkébe és én is követtem. Ő vezetett. Közben beszélgettünk, a helyzetről, a Romanokról. Nekünk sem igazán tetszik, hogy annyi embert változtatnak át. De hogy ezért megérné-e harcolni és kockáztatni, azt nem sikerült eldöntenünk eddig sem. Carlisle harc ellenes volt, míg én … az unatkozó vámpír háború párti. Ezzel még nem is lenne baj, ha a család többi része el tudná dönteni, hogy mi legyen. A fiúk persze mellettem voltak, míg Esme és Rose Carlisle mellett. Alice pedig azt mondta, hogy ő megvárná a tárgyalást. Szóval az egész szarság Alice döntésén múlik. Nem kételkedem a húgomban, hiszen ő az, aki előre látja a jövőt...
Hamar megérkeztünk Volterraba. A repülőt Carlisle a rá jellemző orvosi precizitással tette le a hangárban. Ahogy kiszálltunk, máris a királyok és feleségeik fogadtak minket. Valószínűleg minden királyságot, akik a tárgyalásra érkeznek. De a Denali Klán vezetői is mellettük voltak. Hiszen a Denalik jó barátaink, bár a Volturival nem ápolnak olyan jó viszonyt, mint mi. Kedvesen üdvözöltek minket. Aro barátságos ölelésben részesítette Carlisle-t, míg nekünk csak a macsós hátverekedős ölelés jutott. Sulpicia vidáman, anyai szívjósággal tekintett ránk, kicsit hasonlított Esme-re, csak a vörös szemek hibádzottak. Természetesen Aro lánya nem volt itt. Senki nem tette szóvá. A Denalik úgy gondolták, hogy nem is létezik az a lány. Őszintén szólva az én fejemben is megfordult, de Carlisle szerint biztos, hogy van egy lánya. Mondhatni a vámpírvilág nagy részének ez a főkérdése. Vajon tényleg létezik-e Aro lánya? És hogy ki lehet az? Nem tudom, mert olyan óvatosak, hogy tőlem mindig igyekeztek távol tartani a testőrséget, csak a Gárda tagjaival és persze az uralkodói családdal találkozhatok, akik meg jobban figyeltek arra, hogy mit gondolnak, mint arra, amit mondanak. Halk beszélgetés zajlott, miközben megmutatták a lakosztályainkat. Esme Sulpiciához és Anthedorához csapódott, míg Rose és Alice a Denalikkal csevegtek. Carlisle a királyokkal folytatott könnyed beszélgetést, míg mi hátul maradtunk Jazz-el és Emmett-tel. Épp arról beszélgettünk, hogy mennyire utáljuk, hogy a tárgyalások mindig olyan csillivillik. Mindenkinek kötelező a szmoking, nyilván, csak nekünk pasiknak. A csajok meg mindig valamilyen francos ruhát vesznek fel. Aroék is néha szmokingot vettek, de valahol mindig volt rajtuk valami vörös. Talán az összetartozás jegyében, vagy ki tudja miért.
- Szerintetek valaha is megismerjük a híres Volturi hercegnőt? -kérdezte Emmett. Tudtam, mire megy ki a játék, azt akarta, hogy gondoljanak rá, hogy én megtudjak róla valamit. De ez nem ment sok sikerrel. Egyedül Sulpicia gondolt rá, de nem az arcára, vagy a jellemére. Mindössze annyi volt a gondolat, hogy sajnálta, hogy nem köszönhetett el tőle személyesen.
- Ha Aron múlik, akkor szerintem nem. - válaszoltam Emm kérdésére. Mikor elfoglaltuk a lakosztályainkat, én még el indultam egyet körbe nézni. Szerettem Volterrat, itt nem esik olyan gyakran, mint nálunk, itt kellemes és napos idő van. Az egyik folyosón egy számomra ismeretlen vámpírral találkoztam, aki úgy nézett ki, mintha egy régi indián filmből lépett volna ki. Na jó azért vámpírkiadásban nyilván. A gondolatai a döbbenetről árulkodtak, hogy végre találkozhat egy vegával.
- Szia! - köszöntem illedelmesen és még egy mosolyt is villantottam. Volt valami a srácban, ami arra késztetett, hogy barátkozzak vele. Talán azért, mert ő is olyan magányosnak tűnt, mint én. - Edward Cullen vagyok. - nyújtottam felé a kezemet, ő pedig azonnal el is fogadta.
- Szia. Én Feketeholló vagyok, de hívj, csak egyszerűen Liamnek. - mosolygott.
- Miért pont Liam? - kérdeztem érdeklődve.
- Tudod én még akkoriban születtem, amikor az indián törzsek uralták Amerikát. Az Awa indiánokhoz tartoztam én is, meg a nővérem is, Tüzesszem. De hát jöttek a konkvisztádorok és az indiánok nagy része életét vesztette, minket egy vámpírasszony változtatott át. Aztán megerősödtünk, és területeket szereztünk, létrehoztuk, a mi kis birodalmunkat. De muszáj volt haladnunk a korral, ezért választottunk magunknak olyan neveket, amik a mai világban is megállják a helyüket.
- Hát akkor nem vagy mai csirke. - mosolyogtam, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy azért ő egy király és talán nem kéne így beszélnem vele. - Bocsáss meg, nem akartalak megbántani …
- Semmi gáz, szeretem a szókimondó embereket. És ami igaz, az igaz. Szerintem jól ki fogunk jönni Edward.
- Én is így gondoltam Liam. - pillantottam rá. - Nem megyünk le a díszkertbe, míg nem kezdődik a tárgyalás?
- De, szívesen. Úgy se akarok kolonc lenni a testvéremék hátán.
- Átérzem a helyzetet. Tudod nekem ott van Carlisle, ő változtatott át minket. Ő és a párja, Esme kicsit olyanok, mintha a szüleim lennének. És a többiek, pedig mintha a testvéreim volnának, persze nincs vérrokonom. De jó érzés egy családhoz tartozni. Csak a gyertyatartó szerep nem épp kellemes. Ők mind megtalálták a társukat …
- Igen, értem, mit mondasz. A testvérem és a párja Paul már 72 éve együtt vannak, azóta kicsit nehezen találom a helyem. - csóválta a fejét. - De az örökkévalóság elég hosszú, egyszer majd mi is megtaláljuk a párunkat.
- Igen, remélem. Kicsit unalmas egyedül, és néha idegesítő szeretőt pesztrálni.
- Az élet kemény haver. - nevetett fel. - Figyu, én már elmondtam az átváltozásom történetét... Ha nem vagyok túl indiszkrét, akkor te is elmondod?
- Nem, bár az enyém korántsem ilyen érdekes. Én az 1901-ben születtem Chicagoban. Az apám katona volt, azt hiszem sosem láttam. Az anyám nevelt fel, de aztán 1918-ban elkapta a spanyolnáthát, majd utána nem sokkal én is. Carlsile ott dolgozott, orvosként. Az anyám kérte, hogy mentesen meg bármi áron, ezért végül átváltoztatott.
- Carlisle orvosként dolgozott? -kérdezte döbbenten. Nem csodálom a döbbenetét.
- Igen. Most is van praxisa otthon. Az apja az anglikán egyház papja volt. Mikor átváltozott úgy érezte elkárhozott. Próbált véget vetni az életének, de nem sikerült neki. Sosem fogyasztott ember vért, mert a közelében csak állatok voltak. Persze Aro hamar felfigyelt rá és idehozatta.
- Én képtelen lennék lemondani az embervérről. Bár az is igaz, hogy én nem szánom őket. Láttam mit tettek, mikor leigáztak minket, mikor még emberek voltunk.
- Rengeteg emberi bűn rohasztja a világot. Én is tudom. Pár hónapokig én is próbáltam embert vért inni, nem sokkal az átváltozásom után, de nem ment.
- Hogy érted, hogy nem ment? Hisz ez az életösztönünk, hogy embert öljünk.
- Igen, ez igaz, de akkor kicsit nehéz, ha hallod az áldozataid gondolatait. Látod a gondolataiban a családjukat és egyszerűen megsajnálod. - sóhajtottam fel.
- Oh, szóval agyturkász vagy, mint Aro.
- Olyasmi, csak nekem nem kell hozzá érintés.
- Akkor az én gondolataimat is hallod? - nézett rám döbbenten.
- Igen. - mosolyogtam rá. Épp megszólaltam volna, hogy nem zavar, hogy eleinte egy elkényeztetett fickónak gondolt, de elkezdett rezegni a telefonom, jelezve, hogy sms-t kaptam. „ Induljatok el a trónterem felé.” - Fontos? - kérdezte Liam.
- Áh, csak Alice, hogy induljunk el a trónterem felé. - csóváltam a fejem. Látta, döbbent nézését. - Alice látja a jövőt. Illetve azt, hogy egyes döntések milyen következménnyel járnak majd.
- Ez igazán lenyűgöző. Bár korábban ismertem volna, tanácsot kérhettem volna. - sóhajtott fel.
- Miben? Esetleg segíthetek?
- Nem hinném. - mondta. Nem akarta elmondani, de a gondolatai elárulták. Rá akarja venni Arot, hogy hozassa haza a lányát a tárgyalásra.
- Te ismered a lányt? - pislogtam rá döbbenten.
- Igen. Aro mikor tárgyalások vannak, mindig az Amazonokhoz küldi. Mi pedig velük szomszédos királyság vagyunk. Hát néha találkoztunk. A hercegnő nem szereti, hogy ennyire félőn óvják. És mikor nincs itt, ahol az egész Volturi az ő lépéseit figyeli, akkor kicsit szabad.
- Belezúgtál Aro kicsi lányába? - kérdeztem halkan, nehogy valaki meghallja, akinek nem kéne.
- Nem, dehogyis! Csak enyhítette a magányomat. Jó társaság és elismerem szép is, de csak barátok vagyunk.
- Miért pont téged kért meg rá, hogy intézd el, hogy itt lehessen?
- Mert Aro és Marcus foggal-körömmel védik. Ő hiába könyörgött, nem hagyták neki. Most pedig a Volturi elég nagy trutyiban van ahhoz, hogy nagyon akarja, hogy segítsünk nekik. - mosolygott rám. - Csak azt remélem, hogy nem szedik le a fejem rögtön, hogy felhozom a témát.
- Nem hinném, ahogy mondtad, szükségük van a segítségetekre, nem akarják, hogy a Romanoknak segítsetek. - veregettem meg biztatóan a vállát, majd ráfordultunk a trónterembe vezető folyosóra és már ott is voltunk. Mindketten a családjainkhoz ültünk, míg vártuk Sulpiciat és Esmet, de rajtuk kívül mindenki ott volt. Alig fél perccel később be is libbentek, de még így is 2 perc volt a kezdésig. A trónterem fel volt díszítve kis asztalokon arany tárgyak hevertek, és súlyos vörös vásznak díszítették az oszlopokat. Csodáltam, hogy Maria nem tett kétértelmű megjegyzéseket Jasperre, hiszen egykor vele volt. Bár az is igaz, hogy most egy újszülött feszített mellette. Végül, az előre megbeszélt időpontban elkezdődött a tárgyalás. Aro először a helyzetet taglalta, hogy mennyi embert változtattak át a Románok, és hogy valószínűleg az oroszok, a kínaiak, japánok, és néhány afrikai királyság melléjük fog állni, míg az írek és az egyiptomiak nem kívánnak részt venni semmilyen harcban. Nos igen, ha így állnak a dolgok tényleg elég nagy szutyokban csücsülnek. Ugyanakkor az Amazonok és Skandinávok teljes mellszélességgel mellettük állnak. Folyamatosan hangsúlyozta, hogy milyen lehet, ha a Romanok győznek. Meg azt is hajtogatta, hogy mennyire fontos lenne a segítségünk. Aro két hétre tervezte a tárgyalásokat, hogy legyen bőven időnk mérlegelni és tárgyalni, hogy esetleg a háború végén milyen terülteket akarunk meg hasonló hülyeségek. Pár pillanatnyi csend volt, miután Aro befejezte a hosszadalmas monológját. Hát Liam úgy érezte, itt az ő ideje.
- Mi eljöttünk idáig, pedig jól tudod, hogy nincs bajunk a Romanokkal jobban vagy kevésbé, mint veletek. Hajlandóak vagyunk segíteni, de van egy feltételünk.
- Hallgatlak titeket. - fűzte össze ujjait Aro és rátette a fejét. Érdekelte a dolog, főleg mivel ő nem igazán hitte, hogy az Awak segítenének nekik.
- Csak a lányod jelenlétében vagyunk hajlandóak tárgyalni. - mondta határozottan. Erre a kijelentésre a Volturi megelevenedett. Jane és Alec közelebb húzódtak a királyokhoz, Aro egy halk, állatias morgást hallatott, ami egyszerűen döbbenetes volt, hiszen ő soha nem jött még ki a sodrából, legalábbis amennyire tudom. Marcus kezei ökölbe szorultak az asztalon. Sulpicia a férjét féltette. Míg Caius egyszerűen csak felnevetett. Aro gondolataiban őrjöngött. Nem akarta idehozni a lányát, féltette. Míg Marcus egyszerűen aggódott. A gondolataiból megtudtam, hogy miért is. Hiszen ő az elhunyt feleségét, Aro húgát, látta a lányban, ahányszor ránézett. De Caius velük ellentétben örömittas volt, mint aki épp most nyert meg egy diadalt.
- Te ismered a lányomat? - kérdezte elfojtott dühvel hangjában Aro és Liam előtt termett, közben levette a kesztyűjét és megfogta Liam kezét. Liam mindent próbált, egy régi éneket dúdolt, amivel az én képességemet már ki is töltötte. De Aro olvasni tudott a mélyebb gondolataiban is. Így Aro gondolataiból én is halhattam. „ Talán én elérhetném, hogy számításba vegyenek téged.” Aro nem kicsit dühöngött, de leginkább csak gondolatban, az érzéstelen álarca visszapattant az arcára.
- Én előre szóltam nektek, hogy ne akarjátok ennyire irányítani. - szólalt meg Caius.
- Hogy lehetett ilyen felelőtlen? - kérdezte halkan Marcus. Ő elég ritkán szólal meg, így hirtelen meg is lepett.
- Úgy bántatok vele, mint egy porcelán babával, vagy egy szép dísztárggyal, amit el lehet zárni egy vitrinbe. Nem engedtetek neki szabad teret, hát szerzett magának. - vont vállat Caius.
- Valahol mélyen mind tudtuk, hogy előbb utóbb eljön ez pillanat. - szólt Sulpicia, bár gondolatai az aggodalomtól voltak hangosak. - A lányunk olyan, mint te Aro. Az egyiptomiak nem fogadtak be titeket, hát létrehoztál egy másik királyságot. A lányunknak nem hagytál beleszólást a politikába, hát kiharcolta magának. Olyan makacsok vagytok, hogy addig nem nyugszotok, míg el nem éritek, amit akartok. - Aro elgondolkodva nézett Sulpiciára.
- Rendben van, visszahívom. - sóhajtott fel pár perccel később, az orrnyergét nyomkodva, mintha fájna a feje. - Holnap estére, a tárgyalásra itt lesz. De ha bárki neki támad, annak a testi épségét nem garantálom. Mára, akkor legyen ennyi. Legkésőbb holnap este találkozunk. A lakoma holnap lesz, de aki esetleg szomjas, azok szóljanak egy testőrnek és elkíséri őket táplálkozni. Kellemes időtöltést nálunk. - mondta már szívélyes hangon és kiviharzott a teremből. Után Marcus-szal és Sulpicival. Caius pedig Liamhez ment és érdeklődött, hogy hogy ismerkedtek meg. Nem volt nagy sztory, Aro lánya kereste fel, mondván, hogy megunja az életét az Amazonoknál. Caius bólintott. És még adott pár jó tanácsot, hogy Aro és Marcus előtt csak illedelmes távolságból, azaz minimum a fél trónterem távolságból kommunikálhat majd vele, ha nem akar bajt. Persze ezután a megbeszélés után mi annyira kíváncsiak voltunk a híres hercegnőre, hogy egészen a tárgyalásig csak róla beszéltünk. Denali klánnal kiegészülve beszélgettünk az egyik társalgóban. Egy ideig Liam is velünk volt, de aztán megunta, hogy folyamatos kérdésekkel bombázzák, így inkább elment. A Volturi királyok nem csatlakoztak hozzánk. Aro nyilván a lányát dorgálja, míg Caius igyekszik visszafogni. De Antheodora és Sulpicia dél körül csatlakoztak hozzánk.
- Bocsássatok meg, de a férjem épp dühöng, szóval nem akar másokkal találkozni. - nézett ránk bocsánatkérően Sulpicia, miután helyet foglaltak a köreinkben. - Ha engem kérdeztek eléggé túlspirázza a dolgot.
- Soha nem láttam még ennyire kiborulni, pedig én már jó ideje ismerem. - szólalt meg Carlisle.
- Akik nem ismerik, úgy gondolják, hogy nincs szíve. Hát én nem tudom. De az a hév, ahogy a lányunkat, a testvéreit és engem szeret …
- Nekem nem kell magyarázkodnod. Ismerem őt. - mosolygott kedvesen Carlisle. - Gondolom sejted, hogy mennyire várjuk már, hogy megismerhessük a lányodat.
- Mi miért nem találkozhattunk vele soha, míg az Amazonok igen? Mindig úgy hittem, hogy megbíztok bennünk. - kérdeztem komoly hangon.
- Oh, meg is bízunk, Edward. - mosolygott Atheodora. - De Aro félt tőletek.
- Tőlünk, ugyan miért? - kérdezte meglepetten Emmett.
- Hogy is fogalmazzak, szépen. - nevetett fel Antheodora a másik Volturira nézve. - Bella néha eléggé önfejű és csak azért is dacol az apjával. Aro tart tőle, hogy esetleg a ti életmódotokat választja és Carlisle-hoz hasonlóan kilép a családunkból. Persze még ha vega is lenne, akkor se hagyna el minket soha. De egy aggódó apának ilyesmit soha nem lehet megmagyarázni.- Hát igen, ez tényleg elég nagy hülyeségnek tűnt, de én aztán semmit sem tudok az apaságról, szóval nem hányom fel Aronak, még gondolatban sem. Egy ideig még velünk maradtak, majd indultak ügyes bajos dolgaikra. Hiába vártunk, nem érkezett meg a gép, még fél órával a megbeszélés előtt sem, így a trónteremben vártunk tovább, izgatottan. Lassan szállingóztak be a többiek, míg Aro alig 3 perccel a megbeszélés kezdete előtt megszólalt. Már mindenki ott volt, csak Sulpicia nem.
- A lányomék gépe légörvénybe került, ezért sajnos kicsit késik. De fél órán belül itt lesz. Sulpicia vele együtt csatlakozik hozzánk. De addig hanyagoljuk a problémákat. És beszélgessünk másról. - mondta kedves hangon. Halk beszélgetések töltötték be a termet. Carlisle Marcus mellett ült, én pedig Carlisle másik oldalán, így mi inkább a Volturikkal beszélgettünk.  17 perccel később hallottuk meg a repülő érkezését, ami a családomat és a Denali klánt is izgatottabbá tette ... 

1. Fejezet – My life as a Volturi

Sziasztok!

Itt az első fejezet, kis csúszással sajnos, de azért elkészült :D
Remélem tetszeni fog, nem igazán lacafacáztam, belecsaptam a közepébe.
Aki szeret zenét hallgatni közben, annak ajánlom hozzá: Britney Spears-től az Overprotected-et.
Puszi:
LilyV

„Élveztem, ahogy a dühöm felbugyog. Hogyan merészeli azt feltételezni, hogy gyenge és gyámoltalan vagyok. Hogy merészel az irányításommal próbálkozni úgy, hogy megmondja hova mehetek, és hova nem, és kivel tölthetem az időmet.”
/ Becca Fritzpatrick - Crescendo/

Az emberek csodás lények. Mindig csodáltam őket a bátorságukért és azért, mert nem félnek a haláltól. Vagy legalábbis képesek elfogadni az idő múlást, az öregedést, a gyengülést. Én a helyükben nem tudnám. Bár nekem nincs is rá szükségem. Hosszú élet áll előttem, hacsak meg nem ölnek. De itt, Volterra őrökkel körülvett biztos pontján még erre is elég kis esély van. Főleg ha még folyamatosan egy-két testőr is körülötted ólálkodik. Az őrök a trónterem fele kísérnek. Tudom miért. Bár apa mindentől olyan távol akar tudni, amennyire csak lehet, azért én tudok a külvilágról. Tudom mi zajlik körülöttünk. A Román Királyság Vladimir és Stefan vezetésével ellenünk fordul. Hallottam hírét, hogy vámpírokat toboroznak és más klánokat igyekeznek meggyőzni. Nem értem miért nem lehet békében tengetni az örökkévalóságot. Az emberek is képesek többé-kevésbé békében élni egymással, az emberi társadalmak már rég túlszárnyalták a mi elmaradott egyeduralmi rendszereinket. De mi túl vakok vagyunk, vagy túl büszkék, esetleg egyszerűen túl öregek, ahhoz, hogy haladjunk velük ilyen szempontból. A régi korok etikája köztünk még mindig él. Na nem a szüzességi fogadalmak vagy a házasságok örök-érvényűsége meg hasonló őrültségek. Végül is az örökkévalóság hosszú idő. De a béke és szövetségi szerződések, a találkozók fényűzése, és jobb esetben, a másik királyság elismerése. Az egyes királyságok vámpírjai csak a másik királyság beleegyezésével léphetik át a határt. No igen, ilyenkor irigylem a nomádokat, akik arra mennek, amerre a szél fúj … Persze nem lennék hajlandó elhagyni a családom, csak azért, hogy utazgassak. Helyette jobban örülnék, ha apa végre nem akarna folyamatosan egy védőburokban tartani. Gondolom megint elküld az Amazon klánhoz Dél-Amerikába. Mindig ezt csinálja, ha más királyságokkal tárgyal. Nem örülne neki, ha tudnák, hogy én vagyok a lánya. Hogy miért? Hát mert így nagyobb biztonságban vagyok. Az Amazonokban megbízik, rajtuk kívül még a Cullen és a Denali királyságokban is. De ők mások, mint mi, ők vegák. Talán pont ezért nem küld soha hozzájuk. Az elmúlt 37 évben volt időm hozzászokni az Amazonok vendégszeretetéhez és ahhoz is, hogy néha, hébe-hóba, kicsit kalandozok. Néha elhagyom az amazonok központját, hogy megismerkedhessek a velük szomszédos királyságokkal. Bár arra is volt példa, hogy apa egy elhagyatott szigetre küldött rengeteg testőr kíséretében, és olyankor meg szoktuk látogatni a szomszédos szigetet, egy kicsit bulizni. Nincs okom panaszra, tényleg nincs, csak … mégis. Nem szeretem, hogy úgy bánnak velem, mint egy gyerekkel, vagy egy porcelán babával. Értem én, hogy én vagyok a szüleim szeme fénye, de akkor is. Szeretnék én is a hasznukra lenni és nem csak éldegélni tudatlanul. Persze kitaníttattak. Az egyetemen ősi kultúrákra és diplomáciára szakosodtam. Nyelveket tanultam, leginkább élőnyelveket. De az igazi szenvedélyem a harcművészet. Igyekeztem minél többet elsajátítani, ezzel tudatva a szüleimmel, hogy meg tudnám magam védeni egy ütközet során, de persze nem hisznek nekem. Nem, ha a biztonságomról van szó. Jane-nel sétáltunk a trónterem felé. Nem volt messze, különösebben, de nem siettük el. Hiszen ráértünk. Épp egy csajos délutánt szerveztünk, amibe még Heidi-t Antheodorat és anyát is igyekszünk majd bevonni, ha lehet. Ahogy a trónterem ajtaja kitárult előttünk én apához szaladtam és megöleltem. Nos igen, a sebesség a másik szenvedélyem. A vámpírokhoz képest is gyors vagyok, ami egyszerűen csodás. Láttam apa csodálatát, ahogy közeledtem felé, azalatt a pár pillanat alatt.

- Ennyire hiányzott az öreged, lányom? - nevetett fel, miközben átölelt.
- Mostanában igen kevés időt töltünk együtt. És még csak nem is tájékoztatsz, hogy mi folyik körülöttünk. - mondtam morcosan.
- Mert felesleges időpocsékolás lenne. Szeretném, ha nem aggódnál. - simogatja a hajamat.
- Apa nagylány vagyok. Már jó ideje. Itt lenne az ideje, hogy beavassatok a dolgaitokba. Hátha tudnék segíteni. - makacskodtam tovább.
- Kislányom. - sóhajtott fel a fejét csóválva. - Ne makacskodj. Egyébként is honnan veszed, hogy baj van? - nézett rám kérdőn, én pedig magamban hálát adtam a képességemnek, hogy nem látja/hallja a gondolataimat. Nem akartam, hogy tudomást szerezzen róla, hogy vannak kapcsolataim más királyságokkal, addig legalábbis nem, amíg nem kezel közel egyenrangúként magukkal. Hát egy másik kézzel fogható magyarázatot adtam.
- Mostanában túl sok időt töltök az Amazonokkal. Sokat tárgyalsz a szövetségesekkel, meg néhány ütköző királysággal. Apa nem vagyok hülye, tudom, hogy gáz van.
- Aro, Bella-nak igaza van. Már épp itt az ideje, hogy ő is csatlakozzon közénk a tárgyalásokon. A többi királyság sem nézi jó szemmel, hogy nem mutatod be nekik a lányod. Bella meg tudja magát védeni, mind fizikailag, mind mentálisan. Nem kellene aranykalitkában tartanod. - állt mellém Caius, mint mindig. Azonban Marcus mindig apa mellé állt a védelmemben. Tudom, hogy egyikük sem akar rosszat nekem, de úgy érzem, hogy csak Caius ért meg engem.
- Caiusnak igaza van. Tudod, hogy milyen gyors vagyok, és Félix-et meg Dimitrit is legyőztem már. Rengeteget tanultam a harcról és a politikáról. Vagy szerinted még mindig nem vagyok elég felkészült? - kérdeztem halkan. Sose leszek elég jó nekik. Gondoltam szomorúan. Sosem fogják hagyni, hogy bebizonyítsam mit tudok.
- De. De, nem akarjuk feleslegesen kockáztatni az életed. Neked egy szebb jövőt akarunk. - mondta rekedt hangján Marcus.
- Szebb jövőt? - kacagtam fel. - Ahol a saját családom nem bízik bennem és úgy passzolgatnak, mintha egy tárgy lennék? Azt hiszem mások a véleményeink a szebb jövőről. - mondtam fagyosan. A dühöm tombolt ugyan, de igyekeztem inkább hideg lenni, az mindig kifizetődőbb. A düh erőt ad a félelem felett, ugyanakkor felelőtlenné és meggondolatlanná tesz minket, ami a harctéren az életünkbe is kerülhet. Senki nem szólt semmit. A levegő befagyott. Csak egy halk, lassú szívdobogás és néhány lélegzet zavarta a terem csendjét, na meg a kintről beszűrődő hangok. Végül én törtem meg a csendet. - Elköszönök anyától és már itt sem vagyok. - mondtam nyugodt hangon. Nem öleltem meg egyiküket sem, még Caiust sem, pedig ő kiállt mellettem, de most egyszerűen nem akartam tovább ebben a fagyos légtérben maradni. Jane itt maradt, biztos fontos vendégek jönnek... Apa imádja Jane és Alec képességeit, ezért ők csak ritkán utaznak velem. De legalább Heidi velem jön. Anyáék szobája felé tartottunk, de anya nem volt ott. Biztos Antheodoraval vannak valamerre. Úgy gondoltam inkább felhívom, minthogy felforgassam érte a kastélyt. Két csöngés után fel is kapta a telefont.
- Szia Kicsim. - szólt bele meleg, törődéssel teli hangon anya.
- Szia anyu. Itt vagy valahol a kastélynál?
- Nem, Doraval vásárolunk Mazzolaban. Baj van kicsim? - kérdezte aggódva.
- Nem, dehogyis anyu, csak el akartam búcsúzni.... Apa megint elküld itthonról. Hamarosan indulok. - mondtam csalódottan.
- Apád csak jót akar, csak kicsit furcsa mód gondolkodik. - vigasztalt anya. - Ha meg tudod várni, míg visszaérünk, akkor szívesen elkísérlek.
- Nem szükséges anya. Most inkább mihamarabb elmennék itthonról. Vásárolgassatok csak Dora-val. Majd valamikor, ha őfensége úgy dönt, akkor jövök haza. - mondtam durcásan.
- Megint összevesztetek? - kérdezte, bár inkább kijelentésnek tűnt.
- Csak a szokásos lemez. Semmi komoly. - sóhajtottam fel.
- Szörnyen makacsok vagytok mind a ketten. És akaratosak is, azért van ennyi súrlódásotok.
- Valószínűleg így van. De most indulok.
- Rendben. Vigyázz magadra és hívj, ha megérkeztél, rendben? - kért, mint mindig.
- Persze. Szeretlek anya. - búcsúztam el tőle.
- Én is szeretlek kislányom. - mondta, majd kinyomtam a hívást és a szobámba mentem. Összedobtam egypár cuccot egy utazótáskába és már mentem is a hangárba. De mielőtt beszállhattam volna megjelent Caius.
- Várj egy kicsit, Bella. - szólt utánam.
- Bocs az előbbi előadásért. Tudod, hogy te vagy a legnormálisabb vámpír köztük. - mondtam hízelegve.
- Csak mert én elismerem, hogy szükséged van arra, hogy tégy valamit a királyságunkért. Engem sosem védett senki úgy, ahogy téged védenek a szüleid és Marcus, de tudod nem is bánom. Én élhettem mindig a saját életemet anélkül, hogy bárki beleszólt volna. De neked hirtelen mindenki beleszól az életedbe, ezért sajnállak és ezért állok ki melletted. - mosolyog rám. - Úgyhogy rám számíthatsz Bella. Nekem már bizonyítottad, hogy megfelelsz a trónra, és hidd el, nekik is. Csodás királynő leszel. - a szavainak hallatán kissé meghatódtam. És olyan hirtelen szaladtam hozzá és öleltem meg, hogy még én is meglepődtem.
- Köszönöm Caius, te vagy a legkirályabb barátom. És soha nem lehetek elég hálás azért, mert megértesz és kiállsz értem, úgy, ahogy apának kellene.
- Csak ígérd meg, hogy vigyázol magadra, míg nem vagy itt. Én meg igyekszem meggyőzni Aroékat, hogy veszélyesebb téged utaztatni, minthogy itt lennél a tárgyalásokon. - kacsintott rám.
- Miért mondogatod te is, meg anya is, hogy vigyázzak magamra? - csóváltam a fejem.
- Sulpicia azért, mert az anyád, és bár ő igyekszik nem beleszólni az életedbe, de jobban aggódik miattad, mint bárki más. Én meg azért, mert nem vagyok olyan naiv, hogy elhiggyem, hogy elmész az Amazonokhoz és csak ülsz a seggeden és nem próbálsz kiszökni és hasonlók. - kacsintott rám mindentudóan. Egy pillanatra megijedtem.
- Caius a végén még kiderül, hogy jobban ismersz, mint a szüleim.
- Végül is én is egész életedben melletted voltam, nem? És ismerem az apádat is már évszázadok óta. Az alma pedig ritkán esik messze a fájától. Ráadásul tudtommal senki sem értesített, hogy megint az Amazonokhoz küldünk. Pedig ezt csak mi hárman tudtuk. Agyafúrtabb vagy, mint azt gondolnánk. - mosolygott. Mindig imádtam Caiust. Ő sosem akart uralkodni felettem, csak elfogadott.
- Most már tényleg indulok. Jót ne halljak rólad. - kacsintottam rá és megöleltem.
- Nem fogsz. - nevetett. És már itt sem volt. Én pedig végre kényelembe helyeztem magam a gépen, amit Felix vezetett, de Heidi és Dimitri is velünk jöttek. Ők elég gyakran kísérnek el, de szerencsére az Amazonoknál sose olyan szigorúak a biztonsági lépések. Illedelmesen köszöntem nekik. Míg ők is kedvesen megöleltek. Szinte mér családtag voltam, annyi időt töltöttem itt. Nekem is volt olyan amazon ruhám, mint nekik, de nem túl szívesen hordtam. Ők segítenek abban, hogy itt kicsit szabadabb legyek, amiért imádom is őket. Az amazonok területe nem volt túl nagy, csak Bolívia, Peru és Ecuador tartozott a fennhatóságuk fölé. Ahogy átöltöztem már úton is voltam a szomszédos királyság felé. Amint már eléggé eltávolodtam a központtól telefonáltam. Először a Brazil Királyság uralkodóját hívtam. De ő már szervezési okokra hivatkozva nem ment bele a találkozóba, persze ő is ott lesz apáék tárgyalásán. Így felhívtam az Argentína és Chille fölött uralkodó Awa* Királyság egyik uralkodóját. Igazából mindhármukat ismerem, de mivel a másik kettő házaspár, így neki valószínűleg több szabad ideje van szingliként. Megbeszéltünk egy találkozót de tudtam ő sem ér rá sokáig, alig pár percre, mielőtt elindulnának Volterraba. Ahogy odaértem kedvesen üdvözöltem. Barátok voltunk már egy ideje, bíztam benne, de azért az életemet még nem bíznám rá, azért annyira nem ismerem. Kedves meleg hangján köszöntött.
- Szerbusz Drágám, jó újra látni, bár mostanság sokat tartózkodtál a közelben.- nem szerettem, ha becézgetnek, de ő mindig ezt csinálja, ezért már nem is vetem fel.
- Igen, tudod apa és az ő idióta védőösztöne. - csóváltam a fejem.
- Meddig maradsz itt? - ült le egy nagy sziklára és én is mellé ültem.
- Gondolom amíg ti ott vagytok. - mondtam fintorogva.
- Nagyon nem komálod még mindig ezt a helyzetet, igaz?
- Nem, nagyon nem. Hiába pedálozok se apa, se Marcus nem állnak mellém. Caius hiába győzködi őket. - sóhajtottam fel lemondóan. - Soha nem fogják hagyni hogy segítsek, pedig talán én jobban tudnék tárgyalni, mint ők.
- Ebben biztos vagyok. Veled mi sokkal könnyebben megegyeznénk, mint velük.
- Igen, de ha egyszer nem fogadnak el királynőnek, akkor nem és kész.
- Talán én elérhetném, hogy számításba vegyenek téged. - nézett rám őszintének tűnő törődéssel.
- Komolyan gondolod? - néztem rá döbbenten.
- Igen, teljesen. - bólintott.
- És mégis hogy szándékozol ezt megtenni?
- Megmondom nekik, hogy csak veled vagyok hajlandó tárgyalni. Hidd el a nővérem is belemegy majd. - mosolygott. Én pedig gondolkodtam. Ha tényleg így lenne … talán apa belemenne. Mostanában nagy szüksége van a szövetségeseire. - Nos, mi a véleményed?
- Megköszönném, ha megpróbálnád. - néztem rá mosolyogva. Tudtam, hogy ez azzal jár, hogy a családom tudomást szerez a kapcsolataimról, de ez egyszer úgyis bekövetkezett volna. Pár percig csendben voltunk. De ez a kényelmes csendtípusba tartozott. Végül mégis megszakítottam. - Tudod, hogy kik lesznek még ott?
- Úgy tudom, hogy a Brazil, a Denali és a Cullen Királyságok. - mondta elgondolkodva.- Érdekesnek tűnik. Mi még sosem találkoztunk a vega családokkal.
- Én sem, de ez nem meglepő.
- Hát nem, szépség, de most már indulnom kell, különben a nővérkém kifiléz. - nevetett fel.
- Akkor siess. - nevettem én is, bár Tüzesszem sosem bántotta volna … Ő felpattant és már tűzött is el. Én viszont ráértem, körbenéztem, imádtam a természetet és nem is volt okom visszasietni...

*Awák: Kihalóban lévő indiánok Dél-Amerikában. Néhány forrás szerint már kihaltak...

Blognyitás!!

Sziasztok!
Némi késlekedéssel, de csak sikerült megnyitnom a blogot. 

Kedves idetévedő ha megnyert a bog címe vagy a fejléc, akkor nem hagylak kétségek között sokáig. Egy rövid ismertetőt olvashattok a fejléc alatt.
Még lehet lesznek változások a kinézetben. Nektek hogy tetszik? 

A prológus és talán az első fejezet is még a héten felkerül. :)

LEGFONTOSABB INFÓ: a blog csak SZEZONÁLIS, vagyis frissítések csak a nyár ( illetve jövő nyár)  alatt várhatók. Hébe-hóba esetleg felkerül egy-két eltévedt fejezet, de ez nem túl valószínű. 

Puszi:
LilyV