2. Fejezet – My life as a Cullen

Sziasztok!
És helló kövi rész. A történet másik főszereplőjének életét ismerhetitek meg, ami szintén nem mindig fenékig tejfel, mert hát kinek az élete az?
Zenehallgató sorstársaimnak ajánlom hozzá Rihanna-tól a Cry-t.
Puszi:
LilyV

"Nem változik semmi,
ha körbe nézek, tényleg,
itt minden megszokott,
és nem látszik a lényeg.

Nem változnak a nappalok,
se jobb, se rosszabb nem vagyok,
nem változnak az emberek,
ne izgulj, itt nem változik semmi."
/Kosztolányi Dezső: Esti Kornél/

(Edward szemszöge)

Az öröklét vagy csodaként vagy csalódásként szakad az emberek fejére. Nos én csalódtam. Mikor Carlisle átváltoztatott nem volt senkim, senki, akiért érdemes lett volna harcolni. Én voltam az első, akit ő változtatott át és védett meg a haláltól. Mindig mellettem állt, még akkor is támogatott, mikor 4 hónapig embervéren éltem. Elfogadott úgy is, ő nem csalódott bennem, de én csalódtam magamban. Aztán segített kiépítenem az önuralmam és visszatérni az állatvérre. 15 évig éltünk ketten, mielőtt megtalálta Esmet. Majd Jött Rose. Azt remélte jó pár lesz nekem … nos, megpróbáltuk nem jött össze. Aztán jött Emmett, akinél végül Rose lehorgonyzott. Örültem nekik. Majd csatlakozott Alice és Jasper. Később még több vega vámpír kért bebocsátást a területünkre, amit mi a Volturitól kaptunk. Csodás lankás, esős vidék Észak-Amerika és Dél Kanada területein. Aro ragaszkodott hozzá, hogy építsünk ki egy központot és ha Carlisle is úgy akarja, akkor fogadjunk be hozzánk hasonló vámpírokat, vagy olyanokat, akik ilyenné akarnak válni. Eleinte nem igazán szívleltem Arot, de segített nekünk, mindig mellettünk állt, és azt is elfogadta, hogyha mi nem kívántunk részt venni a harcokban, amik Volturi ellen zajlottak. Mindezekből kiderült számomra, hogy a hideg álca mögött, valahol elrejtve Aronak is van szíve, vannak érzései. Bár felém sose mutatott semmit, csak az érdeklődést a képességem iránt, de Carlisle-t szerette, de főleg becsülte. 107 éve vált teljessé a családunk, akkor jött létre a királyságunk, amit mi 7-en vezettünk, de leginkább Carlisle és én. Egy ideig rendben voltam egyedül, pár nélkül, de 149 év rettenetesen hosszú idő, főleg ha a közvetlen közelemben, vagyis a családomban mindenkinek van társa. Aztán egy idő után elkezdtem keresgélni, kapcsolatok teremteni, nem mind volt éppen hosszú távú, de attól még elütöttük az időt együtt. Mindig csak hozzám hasonló vega vámpírokkal voltam. Meg se fordult a fejemben, hogy esetleg másvalakinek sikerül felhívnia a figyelmemet magára. Éppen az Egyiptomi Királyságban jártam, Benjaminnál, az egyik hercegnél. Az ő kastélyuk Gízában van elrejtve. Kicsit más, mint a többi, hiszen a sivatagban nem egyszerű eltüntetni egy kastélyt, ezért a piramisokba rejtették őket. Vagyis a piramisok maguk a kastélyok. Persze a föld alatt összeköttetésben állnak egymással. Akkor, amikor a legkevésbé sem számítottam rá, akkor pillantottam meg őt. Kairóban találkoztunk. A hazafelé tartó gépre igyekeztem, mikor megláttam őt, a hotel báltermében. Valamilyen ünnepség lehetett. Ott volt ő, csodálatos vérvörös ruhában, egyedül. Olyan hirtelen döntöttem el, hogy maradok, hogy észre sem vettem, mikor indultam vissza a szobámba. Visszavittem a cuccaimat és felvettem egy egyszerű fekete öltönyt. Ahogy leértem a bálterembe hamar megtaláltam. A bár pultnál ült, valamilyen színes és alkoholos koktélt kortyolgatva, még mindig egyedül. Odaültem mellé és rendeltem egy pohár vörösbort a látszat kedvéért. Ahogy közel értem hozzá és megéreztem vérének mámorító illatát, amely szinte dalolt nekem, már nem tudtam, hogy megmerjek-e szólalni, vagy sem. Egy kedves mosolyt villantott rám, amitől majd lehidaltam. Ő nem olyan volt, mint a többi ember, nem mutatta, hogy félne tőlem, egyszerűen kedves volt és közvetlen. Ő kezdeményezte a beszélgetést. Nem kérdezte, hogy miért vagyok ilyen sápadt, nem tette szóvá, hogy az egész beszélgetésünk alatt nem ittam a borból. Sajnos nem tudtam meg róla sok mindent, mégis órákig beszélgettünk. De a legkellemesebb a csend volna. Na nem a bálteremé, ott szörnyű hangzavar volt, hanem a gondolataié. Olyan megnyugtató volt, csak az ő gondolataira kellett gondolnom és máris megszabadultam a fejemben dübörgő gondolatoktól. Sajnos másnap már nem találtam, és harmadnap sem. Végül hazajöttem, de azóta is őt keresem, akármerre megyek. Minden fehér bőrben, minden vörösesbarna hajkoronában, minden csokoládészínű szemben, és minden kedves mosolyban. Mindenkiben, aki ugyanazt a parfümöt viseli, mint ő, akkor. Azóta 3 év telt el. 3 év emberi mércével rengeteg. Ennyi idő alatt a haja színe is árnyalatokat változhatott. Talán már a szeme sem csillog úgy. Azóta már párja lehet, családja. Gyerekei. Beszéltem róla a családomnak is természetesen. Ők biztattak, hogy keressem meg, talán ő az igazi. Talán ő is volt az és én elszalasztottam … Még ennyi idő után is felrémlik előttem az arca, csak úgy a semmiből. Komolyan ennyire szenilis lettem? Alice kopogása zavarta meg a gondolataimat. Meg se várta, hogy válaszoljak, már be is libbent.
- Kész vagy Edward? - kérdezte mosolyogva a kis energiabomba.
- Naná. Nekem nincs szükségem annyi fölösleges cuccra, mint nektek. - forgattam a szemeimet és felkaptam a táskám és már mentünk is a hangár felé. A repülőről már csak Rosalie és Emmett hiányoztak. Mind sejtettük, hogy merre járnak.
- Remélem ideérnek idejében, nem akarom lekésni a tárgyalást. Így is alig pár órával érünk csak oda hamarabb. - szólalt meg Carlisle. A gondolatai izgatottak voltak.
- Hiányzott, már Volterra, meg Aro? - kérdeztem mosolyogva.
- Egy kicsit igen. - viszonozta vidáman a mosolyomat.
- 5 perc és itt vannak. - mondta elhomályosult szemmel a kis jövőbelátó. Pár percig csend volt, végül Esme szólalt meg.
- Szerintetek Aro bemutatja végre a lányát?
- Érdekes, ezt a kérdést minden utunk előtt felteszi valaki. - nevettem fel.
- Miért, téged egyáltalán nem érdekel? - kérdezte Esme.
- Nem igazán. - vontam vállat. - Egyébként is, ha az elmúlt 37 évben nem mutatta be, nem tudom, most miért tenné.
- Mert megunták, hogy hét lakat alatt őrzik a kis csajt. - szólalt meg Emmett.
- Aroból kiindulva szerintem a lánya hamarabb unja meg a védelmet. - szólt közbe Carlisle.
- Nem tudom, de szerintem valami meg fog változni. - szólalt meg Alice.
- Ezt, hogy érted? - kérdezte párja. - Mit láttál?
- Semmi furcsát. Csak egy megérzés. - válaszolt elgondolkodva.
- Akkor indulhatunk? - kérdezte Carlisle, majd bement a pilóta fülkébe és én is követtem. Ő vezetett. Közben beszélgettünk, a helyzetről, a Romanokról. Nekünk sem igazán tetszik, hogy annyi embert változtatnak át. De hogy ezért megérné-e harcolni és kockáztatni, azt nem sikerült eldöntenünk eddig sem. Carlisle harc ellenes volt, míg én … az unatkozó vámpír háború párti. Ezzel még nem is lenne baj, ha a család többi része el tudná dönteni, hogy mi legyen. A fiúk persze mellettem voltak, míg Esme és Rose Carlisle mellett. Alice pedig azt mondta, hogy ő megvárná a tárgyalást. Szóval az egész szarság Alice döntésén múlik. Nem kételkedem a húgomban, hiszen ő az, aki előre látja a jövőt...
Hamar megérkeztünk Volterraba. A repülőt Carlisle a rá jellemző orvosi precizitással tette le a hangárban. Ahogy kiszálltunk, máris a királyok és feleségeik fogadtak minket. Valószínűleg minden királyságot, akik a tárgyalásra érkeznek. De a Denali Klán vezetői is mellettük voltak. Hiszen a Denalik jó barátaink, bár a Volturival nem ápolnak olyan jó viszonyt, mint mi. Kedvesen üdvözöltek minket. Aro barátságos ölelésben részesítette Carlisle-t, míg nekünk csak a macsós hátverekedős ölelés jutott. Sulpicia vidáman, anyai szívjósággal tekintett ránk, kicsit hasonlított Esme-re, csak a vörös szemek hibádzottak. Természetesen Aro lánya nem volt itt. Senki nem tette szóvá. A Denalik úgy gondolták, hogy nem is létezik az a lány. Őszintén szólva az én fejemben is megfordult, de Carlisle szerint biztos, hogy van egy lánya. Mondhatni a vámpírvilág nagy részének ez a főkérdése. Vajon tényleg létezik-e Aro lánya? És hogy ki lehet az? Nem tudom, mert olyan óvatosak, hogy tőlem mindig igyekeztek távol tartani a testőrséget, csak a Gárda tagjaival és persze az uralkodói családdal találkozhatok, akik meg jobban figyeltek arra, hogy mit gondolnak, mint arra, amit mondanak. Halk beszélgetés zajlott, miközben megmutatták a lakosztályainkat. Esme Sulpiciához és Anthedorához csapódott, míg Rose és Alice a Denalikkal csevegtek. Carlisle a királyokkal folytatott könnyed beszélgetést, míg mi hátul maradtunk Jazz-el és Emmett-tel. Épp arról beszélgettünk, hogy mennyire utáljuk, hogy a tárgyalások mindig olyan csillivillik. Mindenkinek kötelező a szmoking, nyilván, csak nekünk pasiknak. A csajok meg mindig valamilyen francos ruhát vesznek fel. Aroék is néha szmokingot vettek, de valahol mindig volt rajtuk valami vörös. Talán az összetartozás jegyében, vagy ki tudja miért.
- Szerintetek valaha is megismerjük a híres Volturi hercegnőt? -kérdezte Emmett. Tudtam, mire megy ki a játék, azt akarta, hogy gondoljanak rá, hogy én megtudjak róla valamit. De ez nem ment sok sikerrel. Egyedül Sulpicia gondolt rá, de nem az arcára, vagy a jellemére. Mindössze annyi volt a gondolat, hogy sajnálta, hogy nem köszönhetett el tőle személyesen.
- Ha Aron múlik, akkor szerintem nem. - válaszoltam Emm kérdésére. Mikor elfoglaltuk a lakosztályainkat, én még el indultam egyet körbe nézni. Szerettem Volterrat, itt nem esik olyan gyakran, mint nálunk, itt kellemes és napos idő van. Az egyik folyosón egy számomra ismeretlen vámpírral találkoztam, aki úgy nézett ki, mintha egy régi indián filmből lépett volna ki. Na jó azért vámpírkiadásban nyilván. A gondolatai a döbbenetről árulkodtak, hogy végre találkozhat egy vegával.
- Szia! - köszöntem illedelmesen és még egy mosolyt is villantottam. Volt valami a srácban, ami arra késztetett, hogy barátkozzak vele. Talán azért, mert ő is olyan magányosnak tűnt, mint én. - Edward Cullen vagyok. - nyújtottam felé a kezemet, ő pedig azonnal el is fogadta.
- Szia. Én Feketeholló vagyok, de hívj, csak egyszerűen Liamnek. - mosolygott.
- Miért pont Liam? - kérdeztem érdeklődve.
- Tudod én még akkoriban születtem, amikor az indián törzsek uralták Amerikát. Az Awa indiánokhoz tartoztam én is, meg a nővérem is, Tüzesszem. De hát jöttek a konkvisztádorok és az indiánok nagy része életét vesztette, minket egy vámpírasszony változtatott át. Aztán megerősödtünk, és területeket szereztünk, létrehoztuk, a mi kis birodalmunkat. De muszáj volt haladnunk a korral, ezért választottunk magunknak olyan neveket, amik a mai világban is megállják a helyüket.
- Hát akkor nem vagy mai csirke. - mosolyogtam, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy azért ő egy király és talán nem kéne így beszélnem vele. - Bocsáss meg, nem akartalak megbántani …
- Semmi gáz, szeretem a szókimondó embereket. És ami igaz, az igaz. Szerintem jól ki fogunk jönni Edward.
- Én is így gondoltam Liam. - pillantottam rá. - Nem megyünk le a díszkertbe, míg nem kezdődik a tárgyalás?
- De, szívesen. Úgy se akarok kolonc lenni a testvéremék hátán.
- Átérzem a helyzetet. Tudod nekem ott van Carlisle, ő változtatott át minket. Ő és a párja, Esme kicsit olyanok, mintha a szüleim lennének. És a többiek, pedig mintha a testvéreim volnának, persze nincs vérrokonom. De jó érzés egy családhoz tartozni. Csak a gyertyatartó szerep nem épp kellemes. Ők mind megtalálták a társukat …
- Igen, értem, mit mondasz. A testvérem és a párja Paul már 72 éve együtt vannak, azóta kicsit nehezen találom a helyem. - csóválta a fejét. - De az örökkévalóság elég hosszú, egyszer majd mi is megtaláljuk a párunkat.
- Igen, remélem. Kicsit unalmas egyedül, és néha idegesítő szeretőt pesztrálni.
- Az élet kemény haver. - nevetett fel. - Figyu, én már elmondtam az átváltozásom történetét... Ha nem vagyok túl indiszkrét, akkor te is elmondod?
- Nem, bár az enyém korántsem ilyen érdekes. Én az 1901-ben születtem Chicagoban. Az apám katona volt, azt hiszem sosem láttam. Az anyám nevelt fel, de aztán 1918-ban elkapta a spanyolnáthát, majd utána nem sokkal én is. Carlsile ott dolgozott, orvosként. Az anyám kérte, hogy mentesen meg bármi áron, ezért végül átváltoztatott.
- Carlisle orvosként dolgozott? -kérdezte döbbenten. Nem csodálom a döbbenetét.
- Igen. Most is van praxisa otthon. Az apja az anglikán egyház papja volt. Mikor átváltozott úgy érezte elkárhozott. Próbált véget vetni az életének, de nem sikerült neki. Sosem fogyasztott ember vért, mert a közelében csak állatok voltak. Persze Aro hamar felfigyelt rá és idehozatta.
- Én képtelen lennék lemondani az embervérről. Bár az is igaz, hogy én nem szánom őket. Láttam mit tettek, mikor leigáztak minket, mikor még emberek voltunk.
- Rengeteg emberi bűn rohasztja a világot. Én is tudom. Pár hónapokig én is próbáltam embert vért inni, nem sokkal az átváltozásom után, de nem ment.
- Hogy érted, hogy nem ment? Hisz ez az életösztönünk, hogy embert öljünk.
- Igen, ez igaz, de akkor kicsit nehéz, ha hallod az áldozataid gondolatait. Látod a gondolataiban a családjukat és egyszerűen megsajnálod. - sóhajtottam fel.
- Oh, szóval agyturkász vagy, mint Aro.
- Olyasmi, csak nekem nem kell hozzá érintés.
- Akkor az én gondolataimat is hallod? - nézett rám döbbenten.
- Igen. - mosolyogtam rá. Épp megszólaltam volna, hogy nem zavar, hogy eleinte egy elkényeztetett fickónak gondolt, de elkezdett rezegni a telefonom, jelezve, hogy sms-t kaptam. „ Induljatok el a trónterem felé.” - Fontos? - kérdezte Liam.
- Áh, csak Alice, hogy induljunk el a trónterem felé. - csóváltam a fejem. Látta, döbbent nézését. - Alice látja a jövőt. Illetve azt, hogy egyes döntések milyen következménnyel járnak majd.
- Ez igazán lenyűgöző. Bár korábban ismertem volna, tanácsot kérhettem volna. - sóhajtott fel.
- Miben? Esetleg segíthetek?
- Nem hinném. - mondta. Nem akarta elmondani, de a gondolatai elárulták. Rá akarja venni Arot, hogy hozassa haza a lányát a tárgyalásra.
- Te ismered a lányt? - pislogtam rá döbbenten.
- Igen. Aro mikor tárgyalások vannak, mindig az Amazonokhoz küldi. Mi pedig velük szomszédos királyság vagyunk. Hát néha találkoztunk. A hercegnő nem szereti, hogy ennyire félőn óvják. És mikor nincs itt, ahol az egész Volturi az ő lépéseit figyeli, akkor kicsit szabad.
- Belezúgtál Aro kicsi lányába? - kérdeztem halkan, nehogy valaki meghallja, akinek nem kéne.
- Nem, dehogyis! Csak enyhítette a magányomat. Jó társaság és elismerem szép is, de csak barátok vagyunk.
- Miért pont téged kért meg rá, hogy intézd el, hogy itt lehessen?
- Mert Aro és Marcus foggal-körömmel védik. Ő hiába könyörgött, nem hagyták neki. Most pedig a Volturi elég nagy trutyiban van ahhoz, hogy nagyon akarja, hogy segítsünk nekik. - mosolygott rám. - Csak azt remélem, hogy nem szedik le a fejem rögtön, hogy felhozom a témát.
- Nem hinném, ahogy mondtad, szükségük van a segítségetekre, nem akarják, hogy a Romanoknak segítsetek. - veregettem meg biztatóan a vállát, majd ráfordultunk a trónterembe vezető folyosóra és már ott is voltunk. Mindketten a családjainkhoz ültünk, míg vártuk Sulpiciat és Esmet, de rajtuk kívül mindenki ott volt. Alig fél perccel később be is libbentek, de még így is 2 perc volt a kezdésig. A trónterem fel volt díszítve kis asztalokon arany tárgyak hevertek, és súlyos vörös vásznak díszítették az oszlopokat. Csodáltam, hogy Maria nem tett kétértelmű megjegyzéseket Jasperre, hiszen egykor vele volt. Bár az is igaz, hogy most egy újszülött feszített mellette. Végül, az előre megbeszélt időpontban elkezdődött a tárgyalás. Aro először a helyzetet taglalta, hogy mennyi embert változtattak át a Románok, és hogy valószínűleg az oroszok, a kínaiak, japánok, és néhány afrikai királyság melléjük fog állni, míg az írek és az egyiptomiak nem kívánnak részt venni semmilyen harcban. Nos igen, ha így állnak a dolgok tényleg elég nagy szutyokban csücsülnek. Ugyanakkor az Amazonok és Skandinávok teljes mellszélességgel mellettük állnak. Folyamatosan hangsúlyozta, hogy milyen lehet, ha a Romanok győznek. Meg azt is hajtogatta, hogy mennyire fontos lenne a segítségünk. Aro két hétre tervezte a tárgyalásokat, hogy legyen bőven időnk mérlegelni és tárgyalni, hogy esetleg a háború végén milyen terülteket akarunk meg hasonló hülyeségek. Pár pillanatnyi csend volt, miután Aro befejezte a hosszadalmas monológját. Hát Liam úgy érezte, itt az ő ideje.
- Mi eljöttünk idáig, pedig jól tudod, hogy nincs bajunk a Romanokkal jobban vagy kevésbé, mint veletek. Hajlandóak vagyunk segíteni, de van egy feltételünk.
- Hallgatlak titeket. - fűzte össze ujjait Aro és rátette a fejét. Érdekelte a dolog, főleg mivel ő nem igazán hitte, hogy az Awak segítenének nekik.
- Csak a lányod jelenlétében vagyunk hajlandóak tárgyalni. - mondta határozottan. Erre a kijelentésre a Volturi megelevenedett. Jane és Alec közelebb húzódtak a királyokhoz, Aro egy halk, állatias morgást hallatott, ami egyszerűen döbbenetes volt, hiszen ő soha nem jött még ki a sodrából, legalábbis amennyire tudom. Marcus kezei ökölbe szorultak az asztalon. Sulpicia a férjét féltette. Míg Caius egyszerűen csak felnevetett. Aro gondolataiban őrjöngött. Nem akarta idehozni a lányát, féltette. Míg Marcus egyszerűen aggódott. A gondolataiból megtudtam, hogy miért is. Hiszen ő az elhunyt feleségét, Aro húgát, látta a lányban, ahányszor ránézett. De Caius velük ellentétben örömittas volt, mint aki épp most nyert meg egy diadalt.
- Te ismered a lányomat? - kérdezte elfojtott dühvel hangjában Aro és Liam előtt termett, közben levette a kesztyűjét és megfogta Liam kezét. Liam mindent próbált, egy régi éneket dúdolt, amivel az én képességemet már ki is töltötte. De Aro olvasni tudott a mélyebb gondolataiban is. Így Aro gondolataiból én is halhattam. „ Talán én elérhetném, hogy számításba vegyenek téged.” Aro nem kicsit dühöngött, de leginkább csak gondolatban, az érzéstelen álarca visszapattant az arcára.
- Én előre szóltam nektek, hogy ne akarjátok ennyire irányítani. - szólalt meg Caius.
- Hogy lehetett ilyen felelőtlen? - kérdezte halkan Marcus. Ő elég ritkán szólal meg, így hirtelen meg is lepett.
- Úgy bántatok vele, mint egy porcelán babával, vagy egy szép dísztárggyal, amit el lehet zárni egy vitrinbe. Nem engedtetek neki szabad teret, hát szerzett magának. - vont vállat Caius.
- Valahol mélyen mind tudtuk, hogy előbb utóbb eljön ez pillanat. - szólt Sulpicia, bár gondolatai az aggodalomtól voltak hangosak. - A lányunk olyan, mint te Aro. Az egyiptomiak nem fogadtak be titeket, hát létrehoztál egy másik királyságot. A lányunknak nem hagytál beleszólást a politikába, hát kiharcolta magának. Olyan makacsok vagytok, hogy addig nem nyugszotok, míg el nem éritek, amit akartok. - Aro elgondolkodva nézett Sulpiciára.
- Rendben van, visszahívom. - sóhajtott fel pár perccel később, az orrnyergét nyomkodva, mintha fájna a feje. - Holnap estére, a tárgyalásra itt lesz. De ha bárki neki támad, annak a testi épségét nem garantálom. Mára, akkor legyen ennyi. Legkésőbb holnap este találkozunk. A lakoma holnap lesz, de aki esetleg szomjas, azok szóljanak egy testőrnek és elkíséri őket táplálkozni. Kellemes időtöltést nálunk. - mondta már szívélyes hangon és kiviharzott a teremből. Után Marcus-szal és Sulpicival. Caius pedig Liamhez ment és érdeklődött, hogy hogy ismerkedtek meg. Nem volt nagy sztory, Aro lánya kereste fel, mondván, hogy megunja az életét az Amazonoknál. Caius bólintott. És még adott pár jó tanácsot, hogy Aro és Marcus előtt csak illedelmes távolságból, azaz minimum a fél trónterem távolságból kommunikálhat majd vele, ha nem akar bajt. Persze ezután a megbeszélés után mi annyira kíváncsiak voltunk a híres hercegnőre, hogy egészen a tárgyalásig csak róla beszéltünk. Denali klánnal kiegészülve beszélgettünk az egyik társalgóban. Egy ideig Liam is velünk volt, de aztán megunta, hogy folyamatos kérdésekkel bombázzák, így inkább elment. A Volturi királyok nem csatlakoztak hozzánk. Aro nyilván a lányát dorgálja, míg Caius igyekszik visszafogni. De Antheodora és Sulpicia dél körül csatlakoztak hozzánk.
- Bocsássatok meg, de a férjem épp dühöng, szóval nem akar másokkal találkozni. - nézett ránk bocsánatkérően Sulpicia, miután helyet foglaltak a köreinkben. - Ha engem kérdeztek eléggé túlspirázza a dolgot.
- Soha nem láttam még ennyire kiborulni, pedig én már jó ideje ismerem. - szólalt meg Carlisle.
- Akik nem ismerik, úgy gondolják, hogy nincs szíve. Hát én nem tudom. De az a hév, ahogy a lányunkat, a testvéreit és engem szeret …
- Nekem nem kell magyarázkodnod. Ismerem őt. - mosolygott kedvesen Carlisle. - Gondolom sejted, hogy mennyire várjuk már, hogy megismerhessük a lányodat.
- Mi miért nem találkozhattunk vele soha, míg az Amazonok igen? Mindig úgy hittem, hogy megbíztok bennünk. - kérdeztem komoly hangon.
- Oh, meg is bízunk, Edward. - mosolygott Atheodora. - De Aro félt tőletek.
- Tőlünk, ugyan miért? - kérdezte meglepetten Emmett.
- Hogy is fogalmazzak, szépen. - nevetett fel Antheodora a másik Volturira nézve. - Bella néha eléggé önfejű és csak azért is dacol az apjával. Aro tart tőle, hogy esetleg a ti életmódotokat választja és Carlisle-hoz hasonlóan kilép a családunkból. Persze még ha vega is lenne, akkor se hagyna el minket soha. De egy aggódó apának ilyesmit soha nem lehet megmagyarázni.- Hát igen, ez tényleg elég nagy hülyeségnek tűnt, de én aztán semmit sem tudok az apaságról, szóval nem hányom fel Aronak, még gondolatban sem. Egy ideig még velünk maradtak, majd indultak ügyes bajos dolgaikra. Hiába vártunk, nem érkezett meg a gép, még fél órával a megbeszélés előtt sem, így a trónteremben vártunk tovább, izgatottan. Lassan szállingóztak be a többiek, míg Aro alig 3 perccel a megbeszélés kezdete előtt megszólalt. Már mindenki ott volt, csak Sulpicia nem.
- A lányomék gépe légörvénybe került, ezért sajnos kicsit késik. De fél órán belül itt lesz. Sulpicia vele együtt csatlakozik hozzánk. De addig hanyagoljuk a problémákat. És beszélgessünk másról. - mondta kedves hangon. Halk beszélgetések töltötték be a termet. Carlisle Marcus mellett ült, én pedig Carlisle másik oldalán, így mi inkább a Volturikkal beszélgettünk.  17 perccel később hallottuk meg a repülő érkezését, ami a családomat és a Denali klánt is izgatottabbá tette ...