Sziasztok!
Sajnálom a késlekedést, de itt a nyári szezon és a mostani szezon első része. Ahogy azt írtam, igyekszem hetente frissíteni, valószínűleg ugyanígy hétvégente kerülnek majd fel a részek.
Köszöntelek titeket (újra) itt és köszönöm az érdeklődést.
Zenei aláfestésnek: Halsey-től a Castle.
Puszi:
LilyV
Sajnálom a késlekedést, de itt a nyári szezon és a mostani szezon első része. Ahogy azt írtam, igyekszem hetente frissíteni, valószínűleg ugyanígy hétvégente kerülnek majd fel a részek.
Köszöntelek titeket (újra) itt és köszönöm az érdeklődést.
Zenei aláfestésnek: Halsey-től a Castle.
Puszi:
LilyV
"Könnyebb
a tűzre vigyázni, hogy ne égesse meg a szalmát, mint egy nő
cselekedeteit előre kiszámítani."
C. Sheridan
C. Sheridan
(Bella
szemszöge)
Miután
Liam elindult vissza a kastélyukba én még kicsit élveztem a
magányt, és a természetet, majd visszatértem az Amazonokhoz.
Zafrina kedvesen velem tartott, míg én vacsoráztam. Már több
mint két hete nem ittam vért, így az emberi funkcióim
felerősödtek. Napi kétszer étkezem, és alszom is. Hogy miért
nem vadásztam? Az elmúlt két hétben összesen 3 napot töltöttem
otthon, amikor épp el voltam havazva, míg máshol nem szívesen
vadászom. Miután teletömtem az éhes pocakomat, elbúcsúztam
Zafrinától és visszavonultam a lakosztályomba, ahol elvégeztem a
fürdő szobai teendőimet, majd ágyba bújtam. Imádtam
aludni. Megnyugtató dolog. Mindig szükségem van némi alvásra, de
ha heti rendszerességgel – ahogy általában szoktam –
fogyasztok vért, akkor napi 2 óra az alvásidőm. Ez most már
kitoldott 5-6 órára. Végül a kellemes pihentető alvásból a
telefonom csörgése ébresztett fel. Álmosan tapogattam ki a
telefonomat az éjjeliszekrényen, majd felvettem.
- Igen? - szóltam bele álmosan, majd még egy ásítást is megengedtem magamnak.
- Aludtál kicsim? - hallottam meg apa kellemes nyugodt hangját.
- Igen, de most már mindegy. - mondtam és közben a szememet dörzsölgettem. - Mi történt?
- Mond csak kincsem, ismersz te egy bizonyos Liam-et az Awa királyságból? - kérdezte, a vészcsengő pedig hirtelen szólalt meg eltompult agyamban.
- Igen. Barátok vagyunk. - mondtam óvatos hangon.
- Mond csak, erről nem akartál esetleg engem is értesíteni? - kérdezte már dühösebben.
- Miért tettem volna? Akkor még az Amazonokhoz sem engedtetek volna el!- vettem fel a kesztyűt apa ellen. Apa hosszú percekig nem szólt.
- Sajnálom kislányom, de majd ha egyszer neked lesz gyermeked, akkor meg fogod érteni, hogy egy szülő folyton-folyvást aggódik a gyerekéért. - mondta lágy hangon. - Lehet, hogy túlzásba viszem a védelmedet, de aggódom s ezen semmi sem változtathat. Veszélyes világban élünk és te vagy a legnagyobb kincsünk. - magyarázta tovább, mire nekem egy könnycsepp jelent meg a szememben. Meghatódtam.
- Apu, tudom, hogy mit miért tettél. De te is érts meg engem, már felnőttem, meg tudom magam védeni és szeretnék néha egy kis magányt, szeretnék másokkal is ismerkedni. Nem akartalak megbántani soha, csak nem volt más választásom, hogy másokat is megismerjek. Marcus bácsi és te is annyira óvtok, hogy nem hagytok mellette élni.
- Igyekszünk változtatni ezen, ígérem. - mondta megenyhülve. Egy kissé megdöbbentem. Arra számítottam, hogy kiakad, hogy kiabálni fog, és a szememre veti, hogy elárultam. De nem tett semmi ilyet. Gondolom anya és Caius érdeme. - De minden esetre nyugtass meg, hogy csak barátokat szereztél a hátam mögött.
- Persze apa. - csóváltam a fejem.
- Ezentúl pedig mindent elmondasz nekem, cserébe én igyekszem, hogy élni hagyjalak.
- Köszönöm apu, te vagy a legjobb. De azért ígérd meg, hogy Liamre sem leszel dühös. Az elmúlt években jó barátok lettünk, mivel ő is meg én is sokat voltunk egyedül …
- Tudom, kicsim, láttam a gondolataiban. És azt is, hogy nincsenek rossz szándékai feléd. Ez az egyetlen oka annak, hogy életben hagyom. És azt is engedélyezem, hogy részt vegyél a megbeszélésen. Be kell látnom, hogy az én kislányom felnőtt. Úgyhogy holnap délután indulj vissza, hogy 7-re ideérj.
- Ezt most tényleg komolyan mondod? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Igen. De most próbálj meg aludni, majd ha visszajöttél beszélünk. Álmodj szépeket! Szeretlek.
- Én is szeretlek apu. - köszöntem el tőle mosolyogva. Ahogy letettük a telefont én arcrepesztő mosollyal bambultam a plafont. És egy lapra ráírtam, hogy hazamegyek. Féltem, hogy reggel, mikor ténylegesen felkelek, nem fogom elhinni, hogy tényleg megengedi ezt nekem. Az izgalomtól és az örömtől végül későn tudtam csak visszaaludni. Reggel ahogy kezdtem magamhoz térni első az volt, hogy megnézzem a papiruszt, hogy tényleg nem csak álmodtam. Majd miután rendbe szedtem magam mindenkinek lelkesen újságoltam a hírt. A délelőtt lassan telt, ahogy a repülő út is haza, még egy légörv ény is beleköpött a levesembe, de végül csak hazaértem. Őrületesen izgultam, de csak jó értelemben. Anya vidáman köszöntött és miután lezuhanyoztam segített felvennem az előre elő készített ruhát, ami egy vörös-fekete ruha volt. A felső része mindössze a fűzőből állt, míg az alsó egy lágy szoknyából. A fűző kiemelte a dekoltázsomat és a rajta pihenő Volturi nyakláncomat. Míg a vörös-fekete agresszivitása a fehér bőrömre hívta fel a figyelmet. Nem volt szükségem parfümre, hiszen a vérem illata egy vámpírokkal teli teremben tökéletes parfüm, a hajamat is feltűztem, hogy jobban érződjön. Nem féltem attól, hogy valaki rám támad, attól viszont igen, hogy megbotlom, vagy rálépek a szoknyámra. Persze erre kis esély volt, de azért néha vannak szerencsétlen időszakaim, remélem nem mostanában lesz a következő. Mielőtt még elindultunk volna a trónterembe anya megnyugtatott, hogy tökéletes vagyok, persze a szülői elfogultság mondatta vele, de azért megnyugtatott. Két folyosóval a trónterem előtt még biztatóan átölelt, majd az a pár méter már úgy illant el, mintha ott se lett volna. A trónterem ajtajában álló két Gárdatag, Michael és Bernardo kinyitották előttem az ajtót. Az eddigi nyugodt beszélgetés abbamaradt. Nem tudom, hogy miért. Talán az döbbentette meg őket, hogy megismerhetik a hét lakat alatt őrzött Aro Volturi lányát, de az is lehet, hogy csak a szívverésem és a vérem illata okozta. Kissé kényelmetlenül érintett a beállt csend, még csak nem is lélegeztek. De összeszedtem magam és Carlisle-hoz lépdeltem. Nem akartam senkit sem megrémíteni, ezért csak emberi tempóban közlekedtem.
- Igazán örülök, hogy végre megismerhetlek Carlisle, már rengeteget hallottam rólad. - nyújtottam felé mosolyogva a kezemet. Ő pár pillanatig járatta a szemét apa, Marcus és köztem, de végül lágyan kezet fogott velem.
- Didyme? - kérdezte döbbenten. A mosolyom egy pillanatig leolvadt az arcomról.
- Mindig mondták, hogy nagyon hasonlítok rá, de eddig nem gondoltam, hogy ennyire. - mondtam halkan. - A nevem Isabella, de mindenki csak Bellanak hív.
- Bocsáss meg, nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni. - szabadkozott.
- Ugyan, nem történt semmi. - mosolyogtam. Végig pillantottam a többi Cullenen, az egyikük meg is ragadta a figyelmemet, de igyekeztem korrigálni a dolgot és Eleazart is köszöntöttem. Majd leültem a nekem szánt helyre, apa és Caius közé.
- Minket nem is köszöntesz Bella? - kérdezte Liam, mire én felnevettem.
- Két napja találkoztunk, nem hinném, hogy szükség lenne rá. De jövök neked eggyel. - kacsintottam rá.
- Jól gondolom kislányom, hogy nem vacsoráztál? - nézett rám apa áthatóan, mire én vállat vontam.
- Nem igazán. - néztem rá a legártatlanabbul. - Mindegy, nem is vagyok éhes. - és öntöttem egy pohár vizet az előttem lévő kancsóból a pohárba. Persze rajtam kívül senkinek sem volt rá szüksége.
- Elnézést, tudom, hogy ez a tárgyalás nem erről szól, de Bella, te félvér vagy? - kérdezte érdeklődéstől csillogó szemekkel Carlisle.
- Igen, félvér. Sulpicia ember volt még, mikor fogant. - válaszolt apa büszkeséggel hangjában. - De ezt később is meg tudjuk beszélni. - zárta le a témát és áttért a politikára. Igazából ez a rész hidegen hagy, én a stratégiai megbeszéléseket szeretem. De azért el lehet viselni. Én akartam ezt. Valamit valamiért.
- Igen? - szóltam bele álmosan, majd még egy ásítást is megengedtem magamnak.
- Aludtál kicsim? - hallottam meg apa kellemes nyugodt hangját.
- Igen, de most már mindegy. - mondtam és közben a szememet dörzsölgettem. - Mi történt?
- Mond csak kincsem, ismersz te egy bizonyos Liam-et az Awa királyságból? - kérdezte, a vészcsengő pedig hirtelen szólalt meg eltompult agyamban.
- Igen. Barátok vagyunk. - mondtam óvatos hangon.
- Mond csak, erről nem akartál esetleg engem is értesíteni? - kérdezte már dühösebben.
- Miért tettem volna? Akkor még az Amazonokhoz sem engedtetek volna el!- vettem fel a kesztyűt apa ellen. Apa hosszú percekig nem szólt.
- Sajnálom kislányom, de majd ha egyszer neked lesz gyermeked, akkor meg fogod érteni, hogy egy szülő folyton-folyvást aggódik a gyerekéért. - mondta lágy hangon. - Lehet, hogy túlzásba viszem a védelmedet, de aggódom s ezen semmi sem változtathat. Veszélyes világban élünk és te vagy a legnagyobb kincsünk. - magyarázta tovább, mire nekem egy könnycsepp jelent meg a szememben. Meghatódtam.
- Apu, tudom, hogy mit miért tettél. De te is érts meg engem, már felnőttem, meg tudom magam védeni és szeretnék néha egy kis magányt, szeretnék másokkal is ismerkedni. Nem akartalak megbántani soha, csak nem volt más választásom, hogy másokat is megismerjek. Marcus bácsi és te is annyira óvtok, hogy nem hagytok mellette élni.
- Igyekszünk változtatni ezen, ígérem. - mondta megenyhülve. Egy kissé megdöbbentem. Arra számítottam, hogy kiakad, hogy kiabálni fog, és a szememre veti, hogy elárultam. De nem tett semmi ilyet. Gondolom anya és Caius érdeme. - De minden esetre nyugtass meg, hogy csak barátokat szereztél a hátam mögött.
- Persze apa. - csóváltam a fejem.
- Ezentúl pedig mindent elmondasz nekem, cserébe én igyekszem, hogy élni hagyjalak.
- Köszönöm apu, te vagy a legjobb. De azért ígérd meg, hogy Liamre sem leszel dühös. Az elmúlt években jó barátok lettünk, mivel ő is meg én is sokat voltunk egyedül …
- Tudom, kicsim, láttam a gondolataiban. És azt is, hogy nincsenek rossz szándékai feléd. Ez az egyetlen oka annak, hogy életben hagyom. És azt is engedélyezem, hogy részt vegyél a megbeszélésen. Be kell látnom, hogy az én kislányom felnőtt. Úgyhogy holnap délután indulj vissza, hogy 7-re ideérj.
- Ezt most tényleg komolyan mondod? - kérdeztem hitetlenkedve.
- Igen. De most próbálj meg aludni, majd ha visszajöttél beszélünk. Álmodj szépeket! Szeretlek.
- Én is szeretlek apu. - köszöntem el tőle mosolyogva. Ahogy letettük a telefont én arcrepesztő mosollyal bambultam a plafont. És egy lapra ráírtam, hogy hazamegyek. Féltem, hogy reggel, mikor ténylegesen felkelek, nem fogom elhinni, hogy tényleg megengedi ezt nekem. Az izgalomtól és az örömtől végül későn tudtam csak visszaaludni. Reggel ahogy kezdtem magamhoz térni első az volt, hogy megnézzem a papiruszt, hogy tényleg nem csak álmodtam. Majd miután rendbe szedtem magam mindenkinek lelkesen újságoltam a hírt. A délelőtt lassan telt, ahogy a repülő út is haza, még egy légörv ény is beleköpött a levesembe, de végül csak hazaértem. Őrületesen izgultam, de csak jó értelemben. Anya vidáman köszöntött és miután lezuhanyoztam segített felvennem az előre elő készített ruhát, ami egy vörös-fekete ruha volt. A felső része mindössze a fűzőből állt, míg az alsó egy lágy szoknyából. A fűző kiemelte a dekoltázsomat és a rajta pihenő Volturi nyakláncomat. Míg a vörös-fekete agresszivitása a fehér bőrömre hívta fel a figyelmet. Nem volt szükségem parfümre, hiszen a vérem illata egy vámpírokkal teli teremben tökéletes parfüm, a hajamat is feltűztem, hogy jobban érződjön. Nem féltem attól, hogy valaki rám támad, attól viszont igen, hogy megbotlom, vagy rálépek a szoknyámra. Persze erre kis esély volt, de azért néha vannak szerencsétlen időszakaim, remélem nem mostanában lesz a következő. Mielőtt még elindultunk volna a trónterembe anya megnyugtatott, hogy tökéletes vagyok, persze a szülői elfogultság mondatta vele, de azért megnyugtatott. Két folyosóval a trónterem előtt még biztatóan átölelt, majd az a pár méter már úgy illant el, mintha ott se lett volna. A trónterem ajtajában álló két Gárdatag, Michael és Bernardo kinyitották előttem az ajtót. Az eddigi nyugodt beszélgetés abbamaradt. Nem tudom, hogy miért. Talán az döbbentette meg őket, hogy megismerhetik a hét lakat alatt őrzött Aro Volturi lányát, de az is lehet, hogy csak a szívverésem és a vérem illata okozta. Kissé kényelmetlenül érintett a beállt csend, még csak nem is lélegeztek. De összeszedtem magam és Carlisle-hoz lépdeltem. Nem akartam senkit sem megrémíteni, ezért csak emberi tempóban közlekedtem.
- Igazán örülök, hogy végre megismerhetlek Carlisle, már rengeteget hallottam rólad. - nyújtottam felé mosolyogva a kezemet. Ő pár pillanatig járatta a szemét apa, Marcus és köztem, de végül lágyan kezet fogott velem.
- Didyme? - kérdezte döbbenten. A mosolyom egy pillanatig leolvadt az arcomról.
- Mindig mondták, hogy nagyon hasonlítok rá, de eddig nem gondoltam, hogy ennyire. - mondtam halkan. - A nevem Isabella, de mindenki csak Bellanak hív.
- Bocsáss meg, nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni. - szabadkozott.
- Ugyan, nem történt semmi. - mosolyogtam. Végig pillantottam a többi Cullenen, az egyikük meg is ragadta a figyelmemet, de igyekeztem korrigálni a dolgot és Eleazart is köszöntöttem. Majd leültem a nekem szánt helyre, apa és Caius közé.
- Minket nem is köszöntesz Bella? - kérdezte Liam, mire én felnevettem.
- Két napja találkoztunk, nem hinném, hogy szükség lenne rá. De jövök neked eggyel. - kacsintottam rá.
- Jól gondolom kislányom, hogy nem vacsoráztál? - nézett rám apa áthatóan, mire én vállat vontam.
- Nem igazán. - néztem rá a legártatlanabbul. - Mindegy, nem is vagyok éhes. - és öntöttem egy pohár vizet az előttem lévő kancsóból a pohárba. Persze rajtam kívül senkinek sem volt rá szüksége.
- Elnézést, tudom, hogy ez a tárgyalás nem erről szól, de Bella, te félvér vagy? - kérdezte érdeklődéstől csillogó szemekkel Carlisle.
- Igen, félvér. Sulpicia ember volt még, mikor fogant. - válaszolt apa büszkeséggel hangjában. - De ezt később is meg tudjuk beszélni. - zárta le a témát és áttért a politikára. Igazából ez a rész hidegen hagy, én a stratégiai megbeszéléseket szeretem. De azért el lehet viselni. Én akartam ezt. Valamit valamiért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése