4. Fejezet – Royal Dinner

Sziasztok!
Sajnálom a késlekedést, de pár napos nyaralás megzavart és a másik blogomra is feltettem a frisst.
Ha minden kóser, akkor lehet, hogy hamarabb felkerül a következő rész, de inkább nem mondok semmit sem. :)
Aki szeret nosztalgiázni, annak ajánlom hozzá Avriltől az Alice in the wonderland c. számot.
Puszi:
LilyV

 „Visszaemlékeztem arra az igazságra is, aminek mindig is a tudatában voltam: egy nő sohase tárja fel egy férfi előtt azt, amire gondol. (...) Titokzatosságunkban rejlett a hatalmunk. Ez olyan elemi bizonyosság volt, ami nemzedékek során sem változott.”
Karen Essex

4 órán keresztül politikáról beszéltek, egy szó sem hangzott el a kitörni készülő háborúról. Én csak ritkán tettem egy-egy hozzáfűzést az egyes királyságokra, akik még nem foglaltak állást. Olyan kis klánok is szóba kerültek, akikről eddig még nem is hallottam. Kellemesen éreztem magam, kivéve, amikor étkeztem, az evőeszközeim halk zaja számomra elég zavarónak tűnt, de úgy látszott senki sem foglalkozik vele. Apa már épp lefújta volna a mai megbeszélést, mivel hamarosan érkezik a vacsora, ami után még egy rövidebb megbeszélést kíván beiktatni. Tudom, hogy csak miattam szakítottuk meg a megbeszélést, mivel egyre álmosabb lettem, ami nem sokat segített az értelmi hozzáfűzések kiötlésében.

- Akkor most tartsunk egy kis szünetet, míg meghozzák a vacsorát. Természetesen mindenkit szívesen látunk, de nem kötelező a részvétel. - mind tudtuk, hogy ez a vegáknak szól.
- Mire érkeznek meg Paulék? Ugye még van időm elszaladni a mosdóba? - kérdeztem apát, de végül Caius válaszolt.
- Ne aggódj, nélküled nem kezdjük el a vacsorát. Hercegnő. - mosolygott büszkén. Azt hiszem ő az egyetlen aki tényleg büszke rá, hogy itt vagyok.
- És futhatok? - néztem rá könyörgően.
- Én nem akarom végig hallgatni a Cullen, Denalik kérdéseid, szóval. Igyekezz emberien viselkedni.
- Ohh, oké.- szóltam lehangolóan, majd szépen, lassan, emberi tempóban sétáltam Jane és Alec kíséretében. A folyosóra kiérve halkan beszélgettünk. A megbeszélésről és a jelenlétemről. Míg Maria és a jelenlegi párja Juan meg nem jelentek.
- Bella, beszélhetnénk négyszemközt?
- Persze. - néztem rá érdeklődve. - Jane, Alec, kérlek, nem lesz semmi baj, ígérem. - fél percig csak néztek rám, hátha meggondolom, magam, majd bólintottak. Be kísértem egy lakosztályba, ami jelenleg üresen állt. És becsuktam az ajtót. - Mi az? - kérdeztem tátogva. Még szerencse, hogy tudunk szájról olvasni. A vámpírok között szinte mindenki tud, ez az egyetlen esélyünk arra, hogy valamit titokban meg tudjunk beszélni.
- Fel akarom vetni az ötletet, hogy meghívjuk Anatolit. - néz rám sokat mondóan. Tudom miért. Anatoli egy undorító alak, de van valamink, amivel talán rábírhatjuk, hogy mellénk álljon. - De kellene a beleegyezésed. Ha te nem támogatod az ötletet, akkor felesleges iderángatni.
- Hívd, de nem ígérek semmit, átgondolom, oké? Holnap éjjel, játszunk egy kicsit? - kérdeztem már mosolyogva, soha nem voltunk kifejezetten jóban, most sem vagyunk, de ismerjük egymást és ez pont elég ahhoz, hogy jól kijöjjünk egymással, a közös szokások...
- Az erdő szélén találkozunk. - mondta, majd elhagyta a szobát.
- Erről ne beszéljetek senkinek, rendben? - kértem Jane-éket.
- Nem szólunk, de ha apád a fejünkbe néz, akkor nincs menekvés. - mondta Alec.
- Köszönöm. - öleltem meg őket, majd visszasétálunk a trónterembe. Nagy meglepetésemre Carlisle és Edward Cullen bent maradtak.
- Elnézést a kíváncsiságomért, de miért maradtatok bent? Vagy még a vacsora előtt távoztok?
- Nem, végig maradunk Bella.
- Úgy hallottam, te orvosként praktizálsz. És egyikőtök sem fogyasztott soha ember vért.
- Ez így igaz, orvosként dolgozom. Csak a régi emlékek felidézéséért maradok bent. És kíváncsi vagyok, hogy te is fogyasztasz-e vért.
- Ha csak a kíváncsiság miatt maradtok, akkor könnyebb, ha elárulom, hogy igen, iszok vért.
- Embervért, úgy, hogy te magad is ember vagy? - kérdezi Edward.
- Megsúgok valamit, egykor ti is emberek voltatok, ahogy az összes többi vámpír. Volt egy korszak, amikor nem tudtatok a vámpírokról, nem ittatok vért. Míg én sosem voltam teljesen ember, Mindig tudtam a vámpírokról, és mindig is ittam vért. Szóval igazán vitatkozhatnánk, hogy melyikünk mennyire ember. - mosolyogtam rá,
- Talán egyszer megejthetnénk ezt a vitát egy Cosmopolitan mellett. - mosolygott szívdöglesztően, emlékeztetve a megismerkedésünkre.
- Majd megbeszéljük. - nevettem fel, míg apa meg nem zavart.
- Kislányom, hamarosan érkezik a vacsora. - mondta, mire én egy utolsó pillantást vetettem a két Cullenre, majd odasétáltam hozzájuk. Az emberek pár pillanattal később jelentek meg. Paul hozta őket, mint a turistákat. Ügyelt rá, hogy fiatalok ne legyenek köztük. Csak 24 éven felűek vehetnek részt ezen a körúton, az utolsón … Ahogy mindig, most is az uralkodók választottak először. Én kinéztem magamnak egy 30-as éveiben járó férfit, de mivel nem szaladhattam oda hozzá, ezért Maria csapott le rá, így egy másikhoz sétáltam. Néhol már felhangzott egy-egy sikoly. De én végig a szemébe néztem, ő pedig nem fordította el a fejét. Most úgy közeledtem, mint egy ragadozó, aki lassan közelíti meg az áldozatot, hogy az nehogy elszaladjon. Mindkét kezemet az arcára tettem, és nem engedtem, hogy elfordítsa a fejét.
- Ígérem, hamar vége lesz. - súgtam halkan. Nem szerettem, ha az áldozatom sikít, vagy rúgkapál. A kezeim a nyakát kezdték szorítani, óvatosan, nem akartam megölni, csak azt akartam, hogy elájuljon. 10 másodperc elég volt ahhoz, hogy elkábuljon, így meg kellett tartanom. A fogaimat a nyakába vájtam és élveztem, ahogy a vére a számba ömlik. Soha nem értettem, hogy a vámpír filmekben, történetekben, miért terjedt el a vérszívás kifejezés. Hiszen, míg él az áldozat a vére csak úgy ömlik át belénk, csak akkor kell szívni, ha az utolsó cseppeket is ki akarjuk szipolyozni belőle. Ez pedig szerintem felettébb ritka. Bár lehet csak én gondolom így, nem igazán szoktunk a vérivási szokásokról beszélgetni. Élveztem ahogy a forró vér átjárja a testem. Mindig olyan érzés volt, mintha erőt szívnék magamba, ellentétben az emberi étellel. Ott abban a pillanatban, amikor elveszed annak a törékeny embernek az életét, akkor legyőzhetetlennek érzed magad, egyszerűen csodás érzés, olyan mintha hatalmad lenne. Rég nem ittam már vért, ezért most különösen jól esett. Mikor végeztem elengedtem az élettelen testet és lenyaltam a számról az utolsó vércseppeket.
- Jobb? - kérdezte Caius az önelégült képem láttán.
- Sokkal. - mosolyogtam. - Végre nem azon szenvedek, hogy mikor ásítok a képetekbe.
- Mit szóltok, hogyha inkább holnap folytatjuk a tárgyalást? - kérdezte apa. Én pedig lopva Mariara pillantottam. Mindenki belelegyezően bólintott, Maria is.
- Nincs ellene kifogásom. De a jelen helyzetre tekintettel, szeretnélek megkérni, hogy hívd meg Anatolit.
- Miért tenném? Anatoli és Igor mindig is hűek voltak a Roman klánhoz és már kifejezték az álláspontjukat. - tiltakozott apa.
- Ha engedélyezed meggyőzöm Anatolit, hogy jöjjön el. Van rá, némi esély, hogy meggyőzhető arról, hogy melyik oldalon harcoljanak. És nekünk nagyon kellenek, ők az egyik legnagyobb klán, a Culleneken kívül nekik van a legnagyobb területek is. És mind tudjuk, hogy a Cullenek nem fognak harcolni, úgyhogy muszáj meggyőznünk őket.
- Rendben, próbáld meg elintézni. Mi felkészülünk az érkezésére. - bólintott apa. - Most pedig kislányom, nyűgözzük le Carlisle-ékat. - vigyorgott.