5. fejezet- Isabella

Sziasztok!
Sajnálom Sajnálom, tényleg, de cserébe egy elég hosszú fejezettel jöttem és már neki is állok a kövi fejezetnek.
Zenehallgatóknak ajánlom hozzá: Katy Perry-től a Roar c. számot.
Puszi:
LilyV

„Olyan a nő, akár a szél s a vihar; hogy mire képes, senki előre meg nem mondhatja.”
/ Robert Merle /

Tudtam, hogy mire számítsak. Emlékszem milyen volt, mikor apa az Amazonoknak meg az Egyiptomiaknak mutatott be. Ilyenkor érződik csak rajta igazán, hogy mennyire eszeveszettül büszke rám. Ez egyszerre kellemes és kellemetlen érzés. Emlékszem a kutató tekintetekre, amik azt kémlelik, hogy milyen földönkívüli vagyok. Pedig nem én vagyok az egyetlen félvér ezen a nyamvadt bolygón, csak annyira kevesen éljük túl a szülést – még így is nagyobb esélyekkel, mint az anyáink – hogy ritkaság számba megyünk, sokak számára nem vagyunk többek, mint mondák. A probléma csak ott kezdődik, amikor a mesékből valóság lesz. Cullenekkel együtt hagytuk el a tróntermet és benne az eltakarításra váró romokat. Egy óra múlva minden olyan lesz, mintha soha nem is lett volna vacsora …
- Carlisle, megfelelne, ha 10 perc múlva találkoznánk, a ti társalgótokban? Szeretnénk rendbe szedni magunkat. - szólt anya kedves lágy hangon.
- Amennyire csak szükségetek van Sulpicia, a családunk már Alice-t ismerve tudja, hogy mikor érkeztek. - mosolygott el a család feje. Én nem szóltam semmit, csak egy mosoly kíséretében és persze Jane-nel és Alec-el visszamentünk a szobámhoz. Alec szigorúan a folyosón várt, míg én átöltöztem és elvi vitát folytattam Jane-nel, hogy márpedig az a kinyúlt fehér póló tökéletes lesz és szörnyen kényelmes is. De persze alul maradtam a vitában, így egy elegánsabb inget kényszerültem felvenni. Lenge volt és kényelmes, de ezt persze nem osztottam meg Jane-nel. Alec csak nevetett rajtunk. Kicsit aggódtam, hogy elkések, nem szoktam kalkulálni az emberi tempóval. De még 3 perccel előbb is odaértem, pedig tényleg szigorúan betartottam az emberi sebesség határait. Ugyan anyáék még nem voltak ott, de a Cullen család teljes létszámban jelen volt.
- Helló. - köszöntem, a lehető legközvetlenebbül és lehuppantam az egyik fotelbe. Jane és Alec viszont még mindig ott voltak, mint két néma kőangyal. Természetesen Cullenek is üdvözöltek. De senki nem szólt, így Jane-ek felé fordultam. - Nyugodtan menjetek el.
- Minket apád azzal bízott meg, hogy figyeljük minden lépésed, míg tartanak a tárgyalások. Meg kell védenünk téged. - magyarázta Alec
- Ugyan, a vegák fognak legutoljára megtámadni. - mosolyogtam Alec-re. Még én is színtisztán hallottam, ahogy a kihívás cseng a hangomban, kíváncsi voltam, hogy ki veszi fel a kesztyűt és nem kellett csalódnom, Emmett azonnal kapott az alkalmon.
- Ugyan kislány, lehet, hogy félvér vagy, lehet, hogy mi nem iszunk ember vért, de attól még én erősebb vagyok nálad. - hívta fel magára a figyelmem. Én pedig tudtam, hogy mit teszek. A szívverésemre koncentráltam, egyre lassabban dobogott a szívem, míg mire elkezdtem beszélni, már teljesen megállt és nem dobogott többet, ezzel együtt a szemem is bevörösödött.
- Megígértem Caiusnak, hogy jól fogok viselkedni. A lehető legemberibben, és természetesen én mindig teljes mértékben szót fogadok a családomnak. - mosolyogtam ártatlanul Emmett-re. Elértem a kellő hatást, láttam a döbbenetet rajtuk. Felnevettem az arcuk láttán, majd felhagytam a szívverésem manipulálásával és hagytam, hadd tegye azt, amit és ahogy akar. A szívverésem visszaállt, alig vert percenként 20-at, de ez most normális volt. Emmett elismerően füttyentett egyet. Ő a bunyó párti a családban. Nem kérdeztek semmit, gondolom apáékat várták ezzel, míg Alice szólalt meg.
- Mikor elindultunk, én mondtam, hogy valami meg fog változni. De nem hittétek el.
- Nem láttad előre, igaz? - mosolyogtam.
- Nem, de miért nem? - kérdezte érdeklődően.
-Szóval … - kezdtem volna, de ekkor betoppant anya.
- Sziasztok. Bocsánat, de Aronak hirtelen sok dolga lett. És nem tud itt lenni, de végül is Bella is tud válaszolni minden kérdésetekre. És ha megbocsájtotok én sem maradnék itt.
- Persze nem probléma. De mi történt? - kérdezte Carlisle.
- Holnap jön Anatoli? - kérdeztem én.
- Igen, szóval apád most mindent próbál megszervezni, de őszintén szólva egyikünk sem igen bízik benne. - magyarázta anya.
- Nyugodtan menj csak. - mosolygott rá kedvesen Esme.
- Sajnálom, tényleg, de holnap délelőtt elmehetnénk Siena-ba.
- Szívesen veled tartok. - mondta Esme valamint Rosalie és Alice is bólogattak.
- Akkor 9-kor, a kocsiknál találkozunk. - zárta le a gyors beszélgetést anya, majd rám nézett. - Ha mindent megbeszéltek, apáddal beszélni akarunk veled, Kicsim.
- Nagyon dühös, igaz? - kérdeztem kissé aggódva.
- Nyugodtabb, mint tegnap volt. - válaszolta anya, de ez nem nyugtatott meg különösebben. Adott egy puszit, majd már itt sem volt.
- Most már tényleg elmehettek. - néztem Jane-ékre, akik végül elbúcsúztak és elmentek.- Hallottátok, rengeteg időm van, szóval kérdezzetek nyugodtan. - mosolyogtam szívélyesen Cullenekre. Emmett felnevetett.
- Ejnye-bejnye rossz fát tettél a tűzre Belluska? - Carlisle azonnal rendre utasította a fogadott fiát.
- Emmett, kérlek, tisztelettel beszélj Bellaval. - én viszont csak nevettem. Tetszett Emmett stílusa.
- Hagyjad Carlisle. Emmettnek igaza van. De ha még egyszer Belluskának hívsz kitekerem a nyakad. - mondtam kislányos vigyorral. - De addig is kérdezzetek bátran.
- Akkor mit szólnál, hogyha az elejéről kezdenénk. Tudod, mint orvost érdekel, hogy hogy zajlott anyukád terhessége. Nem tudom, hogy mit tudsz róla. - kezdte Carlisle kíváncsian.
- Persze, már párszor végig hallgattam. - sóhajtottam fel. - Nos ugye anya még ember volt. Ránk félvérekre jellemző, hogy gyorsan fejlődünk. A terhesség 12 hétig tartott, addig én eljutottam arra a fejlettségi szintre, amire az emberi embriók 9 hónap alatt jutnak. Anya elég sokat szenvedett, túl sok energiáját és vérét használtam fel a fejlődésemhez. Apa próbált többet megtudni rólam, de ez nem volt túl egyszerű, elég kevés félvér lófrál a világban. Mivel már akkor is mutatkoztak a félvértulajdonságaim, így sajnos sok fájdalmat okoztam anyának, sokszor törtek el a csontjai is. Az utolsó 2 hétben anya is ivott vért, ettől ideig óráig jobban volt. Aztán a szülésbe belehalt, szerencsére apáék időben megharapták és beindult az átváltozása.
- És hogy születtél meg? Természetes úton? - faggatott tovább, én pedig a fogaimra mutattam.
- Elkezdtem kirágni magam, apa segített. Elég morbid lehetett. - láttam a döbbenetet és az undort az arcukon.
- És utána mi történt? - kérdezte Carlisle kíváncsiságtól csillogó szemmel.
- Utána is gyorsan fejlődtem. 4 év alatt elértem a mostani formám. Apáék aggódtak is, hogy tiszavirágéltű leszek. De aztán megálltam a fejlődésben. És azóta sem öregedtem semmit sem.
- És milyen hatással van rád, ha nem fogyasztasz vért?

- Előtörnek az emberibb tulajdonságaim, de vér nélkül is életben maradnék. Ha nem iszok vért, akkor több alvásra van szükségem és több emberi ételre. A szívem gyorsabban, ver, majdnem emberien. A bőröm elvékonyodik, és könnyebben megsebesülök.
- Tehát ha vért iszol, akkor megerősödik a bőröd? És most is alszol? 
- Igen, mindig szükségem van alvásra, de miután vért ittam, max 1-2 órára. Ha nem iszok rendszeresen vért, akkor ugyanolyan könnyen szerzek sérülést, mint az emberek, de ha a sérülés után vért iszok, akkor se perc alatt begyógyul. Most, hogy ittam, most csak annyira lehet bennem kárt tenni, mint bennetek. - mosolyogtam.
- Ezt hogy érted?
- Van nálatok kés vagy valami hasonló? - kérdeztem, de mind csóválták a fejüket. Persze a vámpírok miért tartanának maguknál ilyesmit? - Hát akkor valamelyikőtök próbáljon megharapni. - ahogy kimondtam rájöttem, hogy ez sem túl nyerő ötlet, mivel vegak. Milyen nehéz az élet velük. Senki sem repesett az örömtől. - Na jó, nem kényszer. - előkaptam a mobilom és írtam Liamnek, hogy jöjjön. Nem kellett sokat várnom rá. - Úgy tudom, hogy jóba letettek, vagy legalábbis, ismerkedtek Liammel. Ezért remélem, hogy nem probléma, hogy megkértem, hogy csatlakozzon hozzánk.
- Nem, szívesen látjuk Liamet. - mosolygott kedvesen Esme.
- Engem meg se kérdezel, mi? - huppant le a karfámra Liam.
- Idejöttél, saját akaratodból. - vontam vállat.
- Caius azt mondta, hogyha jót akarok, akkor nagyon messziről elkerüllek.
- Nyugi, apáék örülnek, hogy esetleg mellénk álltok. Nem hinném, hogy bántana téged bárki, amíg fennáll a szövetség lehetősége.
- Igazad lehet. Szóval, mit keresek itt?
- Segítesz demonstrálni. Harapj meg. - mondtam a lehető legkomolyabb hangon. Soha nem kértem tőle ilyet és nem is mondtam, hogy mi történne, ha megharapna. De bízott bennem, nem kérdőjelezett meg. Már épp a nyakam fele hajolt, amíg leállítottam. - Hé, azért ne használd ki a helyzetet. Nem vagyok sem a szeretőd sem a vacsorád. - mosolyodtam el.  
- Bocs, de eddig nem igen haraptam meg senkit aki nem egyik vagy másik, vagy olyan, akinek a fejét akartam letépni. - vont vállat. Inkább nem mondtam erre semmit. És felé tartottam a csuklom belső oldalát. Nem vacillált sokat. Hogy fájt-e, persze, de ha ma nem ittam volna vért, akkor sokkal rosszabb lett volna. Így fintor nélkül tűrtem a harapását. A bőröm persze sértetlen volt. Liam-en is látszott pár pillanatig a döbbenet, de aztán hamar összeszedte magát.
- És még milyen vámpírtulajdonságaid vannak? - kérdezte újra Carlisle.
- Öhm, olyan erős vagyok mint egy átlag vámpír, és olyan gyors is, vagy talán egy kicsit gyorsabb. De ezek állandóak, ha nem iszom vért, akkor is így van. Ha gondolod, majd később adok vért, hogy megvizsgálhasd. - mosolyogtam rá. - De apa bevizsgáltatta elvileg a vérem teljes mértékben emberi.
- Igazán hálás lennék. - mosolygott vidáman Carlisle. Apának igaza volt, igazi hivatásember, akinek mindene a hivatása.
- Van más kérdésetek? - Carlisle nemlegesen ingatja a fejét, miközben gondoltaiba merül. De aztán Alice szólal meg.
- Szóval térjünk csak vissza oda, hogy miért nem láttam, hogy itt leszel? Miért nem látom a jövőd? - kérdezte kíváncsian.
- Áh, igen. A képességorientáció néha szörnyű dolog a közelemben. - nevettem fel. - Mint néhány vámpírnak, úgy nekem is van különleges képességem.
- Tényleg? - kérdezte döbbenten Liam.
- Nektek nincs képességetek, ezért nem kellett magyaráznom az enyémet.
- Ugye nem vagy te is agyturkász, mint az apád? - néz rám könyörögve, majd eszébe jut a másik agyturkász. - Bocs Edward, de szeretem, ha van magánszférám, főleg a gondolataimnak.
- Semmi gáz, már megszoktam. - válaszolt Edward.
- Nem, nem vagyok gondolatolvasó. Az én képességem egy pajzs. Ez nagyon sok képességet kivéd, ezért nem látod a jövő, nem érzed az érzéseimet és nem hallod a gondolataimat.
- Ez felettébb érdekesen hangzik. És hogy működik? - zökkent ki előző elmélyüléséből Carlisle.
- Általánosan a pajzs véd a képességektől, ehhez nekem nem kell semmilyen erőfeszítést tennem. De ha akarom, akkor ki tudom terjeszteni másokra is a pajzsomat. Ehhez elég nagy erőfeszítésre és koncentrációra van szükség. Ekkor a pajzson belül lévő vámpír ugyanúgy védi a pajzsom és ha esetleg képessége is van, akkor addig, míg a pajzs alatt van, addig hat rám a képessége. - nagyjából fél perces csend után összecsaptam a kezeimet, ezzel kirángatva őket a gondolkodásból. - Szívesen megmutatom, hogy mit tudok, ha csak nem ijedtetek meg annyira, hogy nem mertek kiállni ellenem. - néztem Emmett-re, tudtam, hogy neki tetszeni fog az ötlet.
- Ezt vegyem kihívásnak kislány? - kérdezte örömtől csillogó szemmel.
- Annak szántam brumi. - mosolyogtam rá, mire ő felnevetett. Majd felállt és kiugrott az ablakon. - Mindig mondták, hogy szereti a bunyót, de hogy ennyire. - csóváltam a fejem és követtem őt az ablakon át. Hallottam, ahogy a többiek is követtek minket. Emmett már felvette a támadó állást, én is követtem a példáját. Láttam, ahogy felém ugrik, a torkomra célzott. Bár ő volt az erősebb, de én gyorsabb voltam nála, sokkal. Elléptem előle, hagytam, hogy a földre érjen és mielőtt még fel tudott volna kászálódni én már hátraszorítottam a kezeit és az állára tettem a kezem. Az imitált harcoknak ez jelenti a végét, míg az éles harcnak ez csak a kezdete. - Én figyelmeztettelek, hogy gyors vagyok. - mosolyogtam rá.
- Már egyszer mondtam, hogy ezzel igen csak végig sétálsz mindenki hiúságán, akit legyőzöl, legalább pár percig hihette volna, hogy győzni tud. - kommentálta Liam.
- Engem arra tanítottak, hogy ne játsszak a célponttal. - vontam vállat.
A harc után döbbenet és csodálat vett körül a Cullen család részéről, de én nem maradtam velük sokáig, inkább visszavonulót fújtam, mert holnap – illetve már ma – nehéz nap elé nézek. Persze, előtte még benéztem apáékhoz és megkaptam a fejmosást amiért titkolóztam, meg azért is, mert veszélybe sodortam magam.